Vadonatúj alapok

Az építkezős szado-mazo pornó kedvelőinek…

Tulajdonképpen örülök, hogy a régi gépemmel együtt elfüstölt az eredetileg nyáron elkezdett poszt. Frissiben nagyon sok ottdögöljönmeg és nőjönbeazorralika volt benne finomítás nélkül és túladagolt lelki rezzenésekkel, de így fél év távlatából talán már képes vagyok kicsit enyhébb emocionális túlfűtöttséggel beszámolni a történtekről. A padló mindig padlóra tesz.

Gyors áttekintésként fussunk végig az előzményeken:

1. fázis: a homokba fektetett cementlapok felszedése utáni betonozás és padloponozás után jó ötletnek tűnt végleges burkolatként a betonfesték. Nem volt az.

2. fázis: laminált padló került a földre, ami hamarosan itt púposodott, amott kikopott, haladjunk tovább.

3. fázis: 2013-ból idézek magamtól: még kimondani is fáj, hogy laminált padló, a sznob toplistámon ennél lejjebb csak a linóleum van. De az vesse rám az első járólapot, aki 3+4 év után bírta volna még türelemmel. Soha ne mondd, hogy soha: eljött az a fázis is, mikor megadtam magam a linóleumnak. Hiába hívják luxus vinylnek, attól ez még zavarta kicsit az elveimet, de nem emiatt kellett végül mennie, három más okom is volt.

Egyrészt ennél jött ki igazán, hogy az eredeti padloponozás tényleg oly rútul lett elbaltázva, hogy vállalhatatlan és együttélhetetlen a púpok és kráterek elkendőzhetetlen jelenléte. Másrészt egy évvel korábban a frissen lerakott linó szegélyezése közben az utolsó darabka befúrásánál sikerült átfúrni a falban futó vízcsövet: lőn gejzír a konyhában, majd további hosszú hónapokig egy bazi nagy luk a falban, amire türelmesen vártam, hogy majd történik vele valami kulturált és észszerű dolog (jellemzően nem történt). Harmadrészt egy valami egész más okból történt Obi-látogatás során megállított egy járólap, aminél azonnal éreztem, hogy baj lesz, utolsó érveim is elpárologtak a hidegsége okán elutasított hidegburkolattal szemben, mert ez tetszett.

Okulva abból, hogy a kémény újraépítésére két évvel korábban hárman adtak nagyon baráti ajánlatot, majd tűntek el a semmibe (közülük egy a malteros ládámmal együtt), miközben már túl rég kerülgettem a megvásárolt anyagokat, és végül persze magunk csináltuk meg a kéményt (amiben nem a kémény felrakása, hanem a palatető kezelése jelentett nagyobb kihívást), ezúttal igyekeztem felnőttebb döntést hozni. Még mielőtt impulzívan bepakoltam volna a kocsiba a negyven tonna padlólapot, beinvitáltam a műveleti területre a falu burkolóját, akivel több-kevésbé jó viszonyt ápoltunk, hogy ugyanmá mondjon nekem árat, dátumot, anyagigényt, ám elsődlegesen ígérje meg, hogy ő akkor nekem ezt megcsinálja, mert AKKOR megveszem a lapot és társait. Nagyon szívesen fizetek a szakmunkáért, szopattam már magam eleget DIY dolgokkal, itt húztam meg a határt, hogy ez mégsem az, aminek a szőkenő egymaga nekiáll.

Dramaturgiában és realitásban otthonosan mozgó olvasók már sejthetik, hogy a mester a megbeszélt időben nyilván nem jelent meg, két nappal később sétált be lazán érdeklődve, amikorra már minden előző életem dühét is kieresztve többé-kevésbé teljesen felbontottam a konyhát egészen aljzatbetonig. Kurva nagy kalapáccsal és vízhólyagokkal a kezemben hajtottam el a kurvaannyába, akkor már tisztában voltam vele, hogy ezt bizony nekem kell megcsinálnom, új padlopontól a fugázásig bezárólag, más opció nincs, ha nem akarok még további hetekig verandára költöztetett konyhában létezni. 

Konklúzió: bármit is próbáljanak elhitetni a férfiak, a nők burkolni IS képesek egyedül, ha muszáj, és érdekes módon nem szükségszerű menet közben sok alkalommal elzarándokolni mindenféle boltokba elfelejtett anyagokért és eszközökért, mert jellemzően nem felejtődnek el már elsőre sem. Ugyanakkor egyértelműen sokat segített volna, ha úgy egy 30 kilóval nehezebb vagyok, és ha a több hétnyi kutakodás és jutyúbnézés közben még a munka előtt jut el hozzám az az információ, hogy van olyan fugakereszt, ami egyből szintbe is húzza a lapokat; illetve esetemben a csempevágóval nem volt meg igazán a kémia, szóval a kényesebb metszési műveleteket inkább emberre hagytam.

Szerintem legalább egy hármas fölét kapnék rá egy szakmunkásvizsgán, ha nagyon közelről néznék minden négyzetcentiját, mindenesetre teljesen vállalhatónak érzem. Igazán a törpe vízmű érkezése óta látom minden eddiginél jobban, mennyire indokolt volt ez a mások által dekorhóbortnak is titulálható lépés, és nem pusztán Kisvakond átfolyós jellege miatt, hanem a speciális ivási szokásai okán is...

19: A rózsaszín korszak vége

A sokfelvonásos veranda már-már majdnem kész.

A verandanövesztés különböző fázisairól többször is beszámoltam korábban, a legutolsó stádiumhoz jutva örültem, hogy van többé-kevésbé nem beázó tető fent, meg beton lent. Az persze zavart, hogy minden éppen vagy sose használt cucc/szemét is itt tornyosult putrisan, de volt egyéb teendő.

Ám eljött egyszer csak az a pont, amikor házon belül az eredeti romos állapotokhoz képest akkora fejlődés mutatkozott, hogy rendezett(ebb) és rendezetlen között még szembeszökőbbé váltak a különbségek. Ennek következtében nemtom hány év itt élés után döbbent rácsodálkozással néztem körül egy reggel a verandán: baszki, ez rózsaszín…

Pedig már a legelején is feltűnhetett volna...

Onnan kezdve már nem az állandó kupleráj, a két éven át a veranda közepén szobrozó és sose használt, de mozdíthatatlanul nehéz szalagfűrész, a kivillanó meztelen téglák és az ablakok körül dudorodó, egyre barnuló sárga purhabok zavartak a legjobban, hanem a rózsaszínség. Tettidő lett.

Tényleg több ezer képet nyálaztam át, hogy be tudjam mutatni az eredeti állapotok drámai rútságát, ám valószínű, hogy van egy öntudatlan esztétikai szűrőm, mert mint kiderült, szinte mindig úgy fotóztam a verandán és környékén, hogy az ocsmány részek ne látsszanak. De szerintem a lényeg így is érezhető:

 

Az évezredek során több mint négy rétegben, különböző színekkel és hengerekkel felvitt díszcsicsát az eredeti festékanyagok miatt lecsiszolni se lehetett rendesen, bár hősiesen megpróbáltam (máskülönben a mészfestéket úgy dobta volna le magáról az enyves cucc, mint a huzat), végül a csiszolás/glettelés/vakolás megfelelő kombinációival ez el lett sikálva, kifehéredhetett végre a (főként) rózsaszín fal.

Az ajtó és az ablakok kapcsán pedig kiderült, hogy megfelelő körülmények együttállása esetén simán tudok elvtelen ribanc lenni. Utálom az oldószeres zománcfestéket, ennél jobban csak a fényes zománcfestéket utálom jobban, de amikor a festékboltban erőszakosan a szemem elé ugrott a Military zöld elnevezésű magasfényű zománc, egy pillanatot sem haboztam, pont ez a szín kellett nekem.

A vályogrész alján téglasor állja útját az egereknek, a raklapokból barkácsolt 3 méteres kanapé is kapott végre vastag-masszív szivacsmatracokat, eltűntek a mindenhol lógó vezetékek, helyére került a saját lakást is kapott dartstábla, felcsavarodtak ide-oda a tündefénysorok, szóval lounge-hygge-vagyamitakarsz.

A talaj még mindig natúr beton, de azzal a következő tíz évben nem tervezek foglalkozni. Legalább jól lehet rá krétával rajzolni.

8: Elöl deszka, hátul léc

Nagy utat tettem meg a mosogatólavórban fürdőző halott egér óta.

A konyha mindig is a leghosszabban fennmaradó tétel volt a ház belsejét érintő „meg kéne már csinálni” nevű kilométeres listán. Hét év alatt számtalan átmeneti megoldás született és használódott. Máshol ennyi idő alatt komplett városok épülnek fel, mondjuk nem négy kézzel és közelítőleg nulla forintból, de így legalább a beszámoló majdnem olyan hosszú lesz, mint maga az elkészülés…

Az alapkonyha:

Azt a fotót pont nem sikerült megtalálnom, ahol a kezdeti konyhaság ezer százalékot javult, midőn lett egy vízforraló, egy kenyérpirító és egy szendvicssütő, miközben a lavóros mosogatóba reggelre még sokszor belefagytak az úszni nem tudó egerek. De a többi állapotról azért akad pár werkfotó.

Eleinte a lavóros mosogató napközben íróasztal is volt:

Minőségi ugrás: ajtólapokból barkácsolt pult, beépített főzőlappal, ráfestett tatárbeefsteak-recepttel (a pult később mini palántázóházként végezte)

Pár éve egy Mikuláskor ennyivel közelebb kerültünk a konyhasághoz:

Lassan lettek pultok és alá váz:



Majd idejét láttuk felszedni a cementlapokat, és akkor még azt hittük, hogy a betonra a betonfesték jó ötlet lesz (nem lett)

Amint lett sütő, újra gasztronómiai magasságokat ostromolhattam:

És amikor kiderült, hogy a betonfestett padló nem járható út, újra szétszedődött minden, hogy lamináljunk. A megtévesztően konyhaszerű kinézet, a padló, a pult és egyebek ellenére az egész hozzáférhetetlenül takaríthatatlan és minden körülmények között kuplerájos kisugárzású:

2014 májusában, a hematómás mozaikcsempés stádium után állt meg mindenféle haladás (kivéve a kosz-, por-, hangya- és egérfelfejlődést), de én még közel 3 évig annak az ígéretnek a hitében éltem, hogy ember majd egyszer csak megcsinálja a bútorokhoz az alapokat, nekem csak nagyon türelmesnek és megértőnek kell lennem addig is.

Aztán ember végül benyögte, hogy ő bizony nem tud konyhát csinálni. Ebben nem az volt a baj, hogy nem tud, hanem hogy évekig erre is fölöslegesen vártam, szóval ettől úgy felszívtam magam mérgemben, hogy kijelentettem: akkor én fogom megcsinálni, úgy és olyanra, ahogy én akarom, és nem érdekel, hogy rajtam kívül bárki másnak tetszik-e.

Számos okom volt egyébként arra, hogy miért nem akarok bolti konyhát, ezek közül a legfontosabbak:

1. csak
2. nincs rá pénzem
3. a meglévő alapok minden standardból kilógnak, esélytelen passzintani hozzá bármi normál lakásba tervezett méretű dolgot
4. egyenes vonalak és derékszögek továbbra sincsenek a házban (padló, falak, gerendák vagy bármi se)
5. nem akarok komoly, felnőttes konyhát
6. nem akarok újnak kinéző bútorokat

Na most abban meggyőződésesen nagy arccal biztos voltam, hogy a fenti listához igazodva három lényeges elemet garantáltan tudok prezentálni: a.) nem felnőtt b.) nem passzentos-elvágólagos egyenes c.) nem újnak kinéző dolgokat én is össze tudok hozni. Úgyhogy elkezdtem mérni, matekozni, előszedni az ajándékba kapott kis raklapokat, színekkel játszani, dekopírfűrésszel ismerkedni és mesteri magasságokba emelni az ikea-hacker gondolkodásmódot.

Egészen röviden: vettem végül egy olcsó hálószobai háromfiókos komódot, egy még olcsóbb, sütőszekrénynek hívott valamit, amiből nekem a fiók a tűzhely alá kellett, a lapok meg a kihúzós tányértartó/csöpögtető mellé falnak, és a minimál helyeket kihasználandó még egy 20 centi széles kihúzós kosaras szekrényt. Nem kizárt, hogy a fehér country fogantyúk többe kerültek, mint a bútordarabok, és egyébként megdöbbentő, hogy a fenyő díszléceknek is milyen komoly áruk tud lenni ekkora tételben. De szerintem megérte. 

És most, hogy ez nagyjából másfél éve egyben van, a padló felszedésén gondolkodom…

Részbarik

Tudom, nem erre számítottatok elsődlegesen, de ő a legfrissebb.




Születésének körülményeiről azt kell tudni, hogy a mosógépben tisztított és ettől nyilván összelabdázódott gyapjat egy profi kézműves ismerősömnek adtam, és ebben a formában tért vissza hozzám egy része.

A kisbarikról az elvetemült időjárás miatt sajnos jóval kevesebb kép készül, mint szeretném, mindenesetre az ovi már szépen alakul, viszont még nem mind születtek meg, szóval barilottóban egyelőre nem hirdetek eredményt, azt az egyet elárulom, hogy a harmadik születési dátumát senki nem találta el.

Ganyehygge

Nyugati zen, hungaroskandináv nyelvészet, meg istálló. 

Erőst feljövőben van mostanság ez a hygge-hype*, ami azért jó, mert egyrészt sem kiejteni, se lefordítani nem képes senki, de az életérzés nagyon átjön a Pinterest-boardokból és Insta fotókból, amiknek ha hinni lehet, a hygge elmaradhatatlan kellékei a vastag zokni, a gyertyák, a tompított fények, jó esetben kandalló/tábortűz, meleg puha pokróc, könyv, gőzölgő bögre, opcionális kiegészítésként a mosolygó és nagyon hygge barátok/családtagok, már persze ha a szociábilisabb hyggézőkről van szó.

 *”Bármely meghitt pillanatra használható” 

Na most nincs nekem ezzel semmi bajom, hacsak az nem, mint a kolostorokba vonult rohadt nyugodt szerzetesekkel – egy kolostorban bárki könnyedén tud rohadt nyugodt lenni, ahogy forró teával, könyvvel és kandalló által melegített gyapjúzokis lábbal bárki tud hyggézni, én például egész teleket végighyggéztem már, csak a szót nem ismertem hozzá korábban.

Ma indokolatlanul hosszú idő után sor került az egyik istálló kiganézására, ami egyes vidékeken ugyebár ganyé, és mivel cyberparaszt vagyok, ganézás közben is tudok chatelni, de oldschool is vagyok, tehát szigorúan ékezetek nélkül nyomom, telefonról pedig nem is kicsit diszgráfiásan, így amikor a higgadtság meg a ganyé bitjei összeakadtak, megszületett a legszebb vadonatúj szó: a ganyehygge (bár Hobbikertész Higg Art – a higgadtság művészete c. kitalálmánya is közelíti ezt a feelinget, és az kiejthető).

A ganyehygge leírva is gyönyörű, de a jelentését még jobban szeretem. Hogy a lucernaszénával keveredő bariszart vasvillázva is mélységes béke, nyugalom és elégedettség tölt el, közben még az alacsony pulzusú zsírégető kardioedzés is optimális tartományban van (gondolom én, az elvetemült fitneszkarórás ismerőseim szoktak ilyesmiket mondogatni), és valahogy gyapjúzokni meg teamécses nélkül is simán meghitt vagyok, és perverz módon a következő napra várható izomláz előjeleit is élvezem – na ez a ganyehygge.

Van azért a Birtokon verandahygge is bőven, csak ahhoz a poszthoz még nem volt időm-erőm összeszedni az igazán ütős hatás érdekében fontos előtte-utána fotókat. És igen, még a konyhával is
adós vagyok.

 

Felhőgyár

Avagy keféljünk vattacukrot.

A gyapjas kísérletezésem minden eddiginél előrehaladottabb. Kipróbáltam például, mert saját magam kellett megtapasztaljam, hogy mi történik, ha a többé-kevésbé már előmosott fürtöket egy párnacihában mosógépbe teszem. Elárulom: bazi nagy filclabdák történnek, úgyhogy ez a módszer csak akkor érdekes, ha kifejezetten ez a cél.

 

A következő gyapjúval (ami nem azért lett fehérebb, mert jobban kimostam) ugyanúgy indult a menet, mint korábban: ultrás víz, áztat-nyomkod, kiönt, új ultrás víz, áztat-nyomkod, mondjuk közel nem voltam olyan szépen öltözve a művelethez, mint a selyemblúzos Mrs. Morrison a hetvenes években Donegalban, de a lavórom nagyjából hasonló. A végére véletlenszerűen besikeredett egy hosszú záporos öblítés is, az esővíz biztos nem tett neki rosszat.

 



Száradás után elővettem az évek óta türelmesen és párban váró drótos kutyavakarót, amit direkt gyapjúhoz vettem valaha. A göndör tincseket legszívesebben megtartanám, ahogy vannak, de most a teszt kedvéért beáldoztam azokat is.



 Aztán majd szép lassan készülnek a további felhők is.

 

Gyapjas tanulságok

Sokat tanultunk ebből a hétből és a 22 bariból, íme, a főbb tapasztalatok:

• Racka jó, suffolk jó, merinó rossz. Nagyon rossz. Legalábbis nyírni.

• Merinót is lehet sárga nyelű ollóval nyírni, de halk sírdogálás lesz a vége. Ha vége lesz egyáltalán (a másfél órás első bari után nem hittem, hogy valaha vége lesz).

• A nyírógép nem ürdüngtől való találmány, de nem is csodaszer. De azért szerettük.

• Néhány merinót még géppel nyírni is szopás. Hajrá suffolk, hajrá racka.

• Az új-zélandi birkanyírós videók kifejezetten szórakoztatók.

   

• Férfiaknak: mindig legyen a (nemez)tarsolyodban pár macsó mese mindenféle sérülés eredetéhez kapcsolódóan – a „hónaljon rúgott egy összekötözött lábú, oldalán fekvő racka” nem macsó.

• Nőknek: ha helyzet van, ne számolgasd, hogy épp csak feleannyit nyomsz, mint a feltápászkodni készülő vastagbundás törpemamut, hanem határozottan vetődj és gondolj Angliára a gyapjú derékaljakra.

• A németek Armageddon idején is képesek tüchtigkedni. Az istállóban leterített ponyvára frissen odakerült, első adag vegyes trágya láttán a kedves háziasszony azonmód elszaladt egy tekercs papírtörlőért. De van remény, a negyedik birka utáni állapotokat látva már kicsit ő is überpedánsnak érezte a korábbi magatartását.

• A főzőmosás nagyon hasznos funkció a mosógépen.

• Kék-zöld foltokra még mindig a fekete nadálytő a legjobb.

Huszonkettőből tizenkettő

Amúgy nem értem én ezt a falut.

Máskor mindenki mindenre rákérdez, főként a nyilvánvalóra (megjöttél?) és az intim részletekre (hová mész?), de most senki nem volt kíváncsi arra, miért sétáltatunk egy asztal reggel-este az utcán.

Egyébként azért cipelgettük az asztalt kosárral a tetején, mert eljött a birkanyírás hete, a hűséges sárga nyelű olló csapágyasra hajtása, és asztalra fektetett rackákkal mégis derék- és térdkímélőbb az ügylet. Mivel az a helyzet továbbra sem változott, hogy birkanyírót igen nehéz találni a környéken, az eredeti nyíróasszonyunk már tavaly is nagyon boldog volt, hogy mi már önállóan intézzük a nyírás-körmölés-oltás szent háromszöget. Idén pedig vérszemet kapott pár hozzánk hasonló hobbibirkász is, de persze nem a nyírni tanulásra kattantak rá. Itt kettő, amott négy németajkú jószág, aztán az első kettő nyomán még hat birka tulaja említette reménykedve, hogy bajban van nyírásilag, nem-e-lehetne-e. E.

Ez természetesen nem az a munkakör, ami kifizetődik, de gyakorlásnak jó. Szögezzük le persze, hogy minket még nézőnek sem engednének be egy új-zélandi birkanyíró-versenyre, túl nagy gyakorlat még nincs a kezünkben, de pont annyival több, hogy a semmirutinosok megkönnyebbülve felsóhajtsanak. Szóval így lett idén az eredeti 10 sajátból 22 nyírandó állat, köztük 4 önkormányzati/állami juh is (velük még nem tudom, mennyire kell majd máshogy bánni, nyírunk-e beléjük címert vagy kapnak-e piros-fehér-zöld körmöket).

Mindenesetre tegnapra belőttük az eddigi maximális kvótát: 7 bari egy nap alatt. Meglett.

 

Fárasztó, naná. De ha azt nézem, hogy az egész nap madárcsicserben, egy diófa alatt, kapkodásmentesen telik, ráadásul megkapod mellé a legviccesebb barihisztiket (a kicsik közül kettő igazi drámakirálylány, olyan hangon panaszkodtak, míg az anyjukat nyírtuk, mintha egy ember nagyon bénán próbálna utánozni egy olyan barit, akinek ugrálás közben még teli is van a szája), akkor az ilyeneket bátran nevezem tökéletes munkanapnak.

A kezünk és az olló még bírja. Remélem a maradék 10 bari után is ez lesz a helyzet. (A rutinos versenyzők pedig, akik másfél perc alatt nyírnak egy barit, nyugodtan röhögjenek teli szájjal. Aztán jöjjenek tanítani.) A legnagyobb kérdés persze az, hogy idén történik-e bármi a gyapjakkal. Az egy évig esőn hagyást majd kihajítást már több éve csuklóból tudom prezentálni, ahhoz képest nagy előrelépés, hogy most az első adag suba már ultrás vízben ázik.

Retróból retró

Mert fiók az kell.

Minél több mindennel foglalatoskodtam a télen, minél több bizbaszt kellett a kezem ügyében tartani állandóan, annál inkább rájöttem, hogy az íróasztalom nem elég. Íróasztalnak rendben van, de semmit nem tudok normálisan tárolni, minden az ablakmélyedésekben köt ki, kuplerájosan, de legalább soha semmit nem is találok. Egyre égetőbb szükségem volt fiókokra.

Aztán Hobbikertész lőtt nekem komoly 5 ezer forintért egy masszív, egyedi gyártású, 11 fiókos darabot. Nyilván nem a szépsége miatt mondtam azonnal, hogy kell, hanem mert megláttam benne a Potenciált. Szegény asztalt azóta is gyakran nevezem Potenciálnak, de szerintem érthető.

 

Nem tudom megmondani, hogy az iskolapad-zöldessárga kemény laminált felülettől, vagy a megsárgult hatvanasévekes fiókhúzóktól viszkettem jobban, de ezeket a szemem elegánsan azonnal múlt időbe tette, és a szállítás után öt perccel már elő is rántottam a csiszolót.
 

Ennél a pontnál szoktak mások felsikítani, hogy jajj, de miért nem a szép natúr fafelület maradt. Egyszerű: rengeteg a natúr fafelület a hálószobában, a padlótól az ágykereten át a gardrób dobogójáig, szóval nem maradt natúr fa, fel sem merült.

Innen már csak a színkeverés volt kérdés. Hátráltató körülmény, hogy az ember nem számol azzal, hogy a sárgából és fehérből meg egy kis feketéből zöldes izé lesz, nem vajszín. De végül megoldottam. A váz napszaktól és helyzettől függően a kék és zöld mindenféle árnyalatát mutatja. Kapott svéd viaszt is.

 

Ahogy a festés elkészült, a laminált asztallap még gázabbnak nézett ki. Első felindulásból maradék festékkel lekentem, az eredetinél bármi jobb jeligére, de másnapra kelve úgy döntöttem, csinálok rá inkább rendes, nagy munkafelületet. Padlódeszkából vágtam, ragasztottam, pácoltam és selyemlakkoztam. A színeket egyébként gombhoz a kabát jelleggel lőttem be, mert kinéztem magamnak egy hozzám képest döbbenetesen csajos és retró fiókhúzót, és csak reméltem, hogy majd tényleg jó lesz a végeredmény.
Addig is, míg a rendelés megérkezett, kellett valami, amivel kihúzhattam a fiókokat, úgyhogy a 45 forintos fehér plasztik gombokra rászalvétáztam egy kevés borostyános kacskaringást. Azzal sem nézett ki rosszul.

 

 De aztán megérkeztek a pöttyösök, és így lett teljes a kép.

 

Mostanra belaktam, jól elférek rajta-benne, szeretem. Már csak a régi asztalt kéne kivinni mellőle, különben hamarosan a 3 méter összfelület is be lesz lakva...

 

 (Biztos lehettek volna jobbak a fotók, ha lett volna hozzá kedvem, de nem volt. Itt sárgábbnak néz ki, mint amilyen, de a hálószobai fényviszonyok között végképp lehetetlen volt a színhelyes fotózás.)

Képes kutyafutta

Úgy besértődtem a picasára, hogy átköltöztem a flickrre, és most amúgy tesztként, másrészt hiánypótlásként egy képes összefoglaló jön, egyelőre csak a telefonomból előásott fotókból.

Klasszik kora őszi reggel: a póz bármi lehet, egy a fontos, hogy zavarhasson bármiben, amit épp csinálok.

 

 Kis időugrás: kora tavasszal szoktak ilyen nagyon dekorfelhők errefelé járni.

 

Ezek meg ellepték a tágabb vidéket (egy darab is elég sok légköbmétert foglal el, és több mint egy tucatnyian vannak).

 

A Birtok első sünje, bár szerintem nem ez volt a terve. Ember csak összeszedte a barikarámnál a szemétnek látszó krumpliszsákot, ami gyanúsan súlyos volt. Miután szétvágtuk a rátekeredett hálót, még az almaebédet se várta meg.

 

A kaotikus szervezések és időjárási anomáliák miatt néha kénytelenek voltunk gyerekmunkásokat is foglalkoztatni a bálázások idején, de csakis esztétikus és környezethez illő munkaruhában.

 

Többen hiányoltátok Főkutyát, köszöni, megvan.

 

Amikor Centi cica bádogembermacska volt. Az S.O.S. műtét egy terasz műanyag asztalán zajlott másfél órán át, utána divatos ezüst fertőtlenítővel fújták le. A "there I fixed it" típusú (több kör után is céltalan) gallérhosszabbítást (feat. PET-palackból vágott szalagok, ezüst szigetelőszalag és tűzőgép) a doki később lefotózta, mert ilyet még ő sem látott (a képen még az eredeti műholdvevő látható).

 

Idén is volt legkedvencebb kisbarim, ő Henrik.

 

Második számú kedvencem, a bonsaibari ráaludt az anyjára, miközben a mamát nyírtuk (főszerepben a mindent bíró Fiskars olló).

 

Errefelé időnként maguktól megnyílnak a földek, és akkor például a rendsodró is bele tud sodródni az ilyen vájatokba (és azért tart sokáig kihúzni, mert előbb abba kell hagyni a röhögést, illetve le kell beszélni embert arról, hogy praktikusan felismerve a helyzetet, szerelőaknának használja a kocsihoz a lukat).

 

A hétköznapjainkba teljes legitimitással fértek bele olyan mondatok, hogy "felugrunk a karikás ostorért, csak előbb le kell slagoznom a háztetőt". A slagozásról nem készült kép, de a tetőluk meglett, már csak egy apró ponton ázik be néha a veranda.

 

A négy fekete háziszörny időnként képes eltévedni a bozótosban a villanypásztoron túlra, de az illegális legelést is eléggé élvezik és közben nagyon mesebeliek.

 

A konyhabútor még mindig folyamatban, ahogy említettem, épp a színekkel bajlódom.

  (Amúgy a blogger is bekaphattya az összes logikátlan változtatásával, de innen egyelőre nem tervezek költözni)