Békakirályfi a lánya

Meg se próbálok úgy tenni, mintha megkísérelném összefoglalni hirtelen az elmúlt éveket. Helyette békamese lesz, frogments of my life.

Gyanús volt a nyár nagy részében, hogy túl közelről hallatszik a békakurutty. Aztán mikor SzembeGyuri átjött egyszer kölcsönkérni a dekopírfűrészt, én meg kivettem a cuccot a verandaszekrényből, meglehetősen gyors reflexekkel megkérdeztem, hogy békával vagy béka nélkül kéri-e, ami nagy mázli volt, mert ha figyelmetlenül békástul adom a kezébe, akkor azonmód ívesen elhajította volna. Így derült ki, hogy legalább két leveli bebútorozott oda: napközben néha kijártak tempózni egyet a virágfal árnyékolta esővizes hordóban (én simán melléjük képzeltem a pici törülközőt meg a koktélospoharat is), esténként meg extra akusztikával ment a szekrényből a brekk.

Augusztus végén egy este a konyhában futottunk össze először; csak tessen, tessen, gondoltam, nézz körül bátran, az ajtó tárva-nyitva, ismered a kijáratot. Onnan kezdve minden este találkoztunk, nemsoká pedig már napközben is bent figyelt. Végül kis fáziskéséssel azt vettem észre, hogy immáron két hónapja egy gyönyörű békával is együtt élek.

A szakirodalom szerint telelni fagymentes helyre húzódnak, vagyis amíg itt van a konyhában, hőmérő nélkül is tudhatom, hogy nulla fok fölött vagyunk bent. Elsődlegesen a lógatott bögréken szereti tölteni a napot, amik egyfajta függő békahintaszék-láncként biztosítanak neki meditatív lengedezést és lebegő függőhidat egyszerre. 

Mutat ugyanakkor szotyivirágos viselkedést is: délután a Nap járását követve a nyugati végekre is elmerészkedik a három irányból ablakos széleken. Vagyis valójában tök bátran közlekedik, a padlóra amúgy sem kell letennie a tapadókorongos kis lábait, bár ott is csak a rátaposás veszélye fenyegetné, ugyanis kutyailag Kisvakond, macskailag a tisztességes méretre nőtt Gyösz is teljes természetessággel vették tudomásul, hogy már Béka is itt lakik, jár-kel, néha Poltergeist módon zörög dolgokkal - se játéknak, se zsákmánynak nem látják. Ebből is nyilvánvaló, hogy míg rokonait a Természetvédelmi Világszövetségnél a „legkevésbé aggasztó helyzetű” veszélyeztetettségi csoportba sorolták be, ő itt konkrétan az aggódás érzését sem ismeri. 

Van neki különleges fotogénje és szégyenlőssége is: néha kifejezetten pózol és a legjobb háttereket választja ki magának, néha egyértelműen hátat fordít, mikor fényképezési szándékkal közelítek őzöldségéhez. Általában élénken levélzöld, csudálatos aranyszín szemekkel, de nagy ritkán átmenetileg kopik és barnul a zöldsége. Annyira még nem váltam békológussá, hogy ennek az okait megfejtsem és kedélyállapotra, hőmérsékletre vagy romlott légyre vezessem vissza, bőven elég az is, hogy sose akartam például tudni, milyen is a békaszar, most meg már azt is tudom, na. De hát alomtálcára szoktatni viszonylag nehéz lenne, gondolom. Jut eszembe, kapott egyszer saját medencét, de az láthatóan nem érdekelte.

Nyilván nem hívtam ki hozzá állatorvost, de amikor a doki amúgy itt járt, egyrészt röhögött nagyon (15 éve ismer, de mindent még ő sem nézett ki belőlem), másrészt átgondolta a helyzetet, és azt mondta, jól ellesz itt (mármint nem ő, hanem a béka). De ha már itt tartunk, a konyhabéka nem utolsó sorban kiváló kapcsolati tesztlény is: aki rendben van a bentlakó békámmal, az tuti a barátom. A hisztiseket sajnos nem értem, mivel a béka egyáltalán nem hullajtja a szőrét, és békaallergiáról sem hallottam még. Alapvetően meg bízom benne, hogy tudja, mit csinál. Én pedig először mindig békát lokalizálok, mielőtt bármihez nyúlnék (erre jó volt nyáron a darázs-edzőtábor), továbbá aggódni kezdek, ha egy percen belül nincs meg.

Az egy dolog, hogy az esti névsorolvasásba már ő is beletartozik (eleinte nem terveztem nevet adni neki, később meg teljes egyértelműséggel jött, hogy Leo Getz után Froggy legyen), de az még durvább, hogy barátok-ismerősök nem csak a barikról, meg kutya-macska hogylétéről érdeklődnek, hanem most már a békáéról is. Kíváncsain várom a telet...

(És ti hogy vagytok? Ez a bloggerkedés létező dolog még amúgy? Őszintén megható, hogy ennyien visszajártok ide.)

Birtokmegháborítás

Megnéztem, hogy egyáltalán beenged-e még a virtuális tanyámra a blogger, és be. Úgyhogy mesélek kicsit.

Bő két évvel ezelőtt, Kisvakond érkezésekor már felmerült, hogy ennyi és ekkora bundással a házban hamarosan nem lesz elegendő a rendelkezésre álló nappali- és kanapéfelület. Ezt a problémát frappánsan úgy oldottuk meg végül, hogy ember és Vakond elköltöztek, amúgy is jó ideje érett már ez a lépés. A frappaneitás netovábbjaként pedig csak a szomszédba bútoroztak át, így a britán házának sem kellett elárvulnia, a kutyák is bandázhatnak változatlanul együtt, továbbá fejenként másfél macska és egy-egy új kapcsolat birtokában egészen speciális értelmezési tartományba sikerült helyezni a kiegyensúlyozottság, a kommuna-idea és a határhúzások definícióit. De nem ezért nem írtam.

Mindezek közben-alatt-mellett és ettől függetlenül a pandémonikus hatások igen alig érintették ezen házak táját, szóval azon kevés szerencsések közé tartozom, akiknek az az időszak pont olyan volt, mint egy átlag szerda délután; a kertben, kertészetekben és erdőkben nem nőttek bosszantó tilalomfák, nem burjánzott a hülyeség, nem vert gyökeret félelem és gyűlölködés. De nem ezért nem írtam.

Világpara ide, magánélet oda, egyszerűen jólesett ez a 2-3 év csend. Nem csak itt a blogon voltam csendben, hanem magamban is, élőben is, kellett, ideje volt. De ha akartok nevetséges indokot is: gyakran a képtelenség miatt nem írtam, mert egyetlen gépem sem bírta olvasni a fotómasinám kártyáját, és hát ez van, közel 3 év kellett hozzá, hogy egy háromezer forintos madzaggal áthidaljam ezt azt orbitális technikai akadályt.

Mindazonáltal őszintén köszönöm, hogy hol privátban, hol kommentben, de időről időre érdeklődtetek, hogy élek-e még. Szerintem volt idő, hogy a hardcore olvasóknak többet jutott eszükbe ez a blog, mint nekem. Most már talán én is gyakrabban benézek ide, végül is lehet, hogy volt pár sztori, amit nem meséltem még…

És még mielőtt a jó memóriájú matekszakos olvasók elkezdenék rajtam számon kérni a másfél macskák rejtélyét, teaser-üzemmódban - és mert kell a cukiságfaktor is - bemutatom az adatkábel csodás működését a kétlakivá vált Dűne és a Vakondhoz átköltözött CC melletti harmadik számú macskát, a Birtok legifjabb és legéletrevalóbb lakóját. A képen a jószág – akin érthető okokból rajta ragadt a Gyösz megszólítás, bár nem ez a hivatalos neve - fellelt állapotában szerepel, illetve ekkor már nagyjából három napja istápoltam, tehát a bekerülési 32 dekájához képest már akár 35 is lehetett:

Vadonatúj alapok

Az építkezős szado-mazo pornó kedvelőinek…

Tulajdonképpen örülök, hogy a régi gépemmel együtt elfüstölt az eredetileg nyáron elkezdett poszt. Frissiben nagyon sok ottdögöljönmeg és nőjönbeazorralika volt benne finomítás nélkül és túladagolt lelki rezzenésekkel, de így fél év távlatából talán már képes vagyok kicsit enyhébb emocionális túlfűtöttséggel beszámolni a történtekről. A padló mindig padlóra tesz.

Gyors áttekintésként fussunk végig az előzményeken:

1. fázis: a homokba fektetett cementlapok felszedése utáni betonozás és padloponozás után jó ötletnek tűnt végleges burkolatként a betonfesték. Nem volt az.

2. fázis: laminált padló került a földre, ami hamarosan itt púposodott, amott kikopott, haladjunk tovább.

3. fázis: 2013-ból idézek magamtól: még kimondani is fáj, hogy laminált padló, a sznob toplistámon ennél lejjebb csak a linóleum van. De az vesse rám az első járólapot, aki 3+4 év után bírta volna még türelemmel. Soha ne mondd, hogy soha: eljött az a fázis is, mikor megadtam magam a linóleumnak. Hiába hívják luxus vinylnek, attól ez még zavarta kicsit az elveimet, de nem emiatt kellett végül mennie, három más okom is volt.

Egyrészt ennél jött ki igazán, hogy az eredeti padloponozás tényleg oly rútul lett elbaltázva, hogy vállalhatatlan és együttélhetetlen a púpok és kráterek elkendőzhetetlen jelenléte. Másrészt egy évvel korábban a frissen lerakott linó szegélyezése közben az utolsó darabka befúrásánál sikerült átfúrni a falban futó vízcsövet: lőn gejzír a konyhában, majd további hosszú hónapokig egy bazi nagy luk a falban, amire türelmesen vártam, hogy majd történik vele valami kulturált és észszerű dolog (jellemzően nem történt). Harmadrészt egy valami egész más okból történt Obi-látogatás során megállított egy járólap, aminél azonnal éreztem, hogy baj lesz, utolsó érveim is elpárologtak a hidegsége okán elutasított hidegburkolattal szemben, mert ez tetszett.

Okulva abból, hogy a kémény újraépítésére két évvel korábban hárman adtak nagyon baráti ajánlatot, majd tűntek el a semmibe (közülük egy a malteros ládámmal együtt), miközben már túl rég kerülgettem a megvásárolt anyagokat, és végül persze magunk csináltuk meg a kéményt (amiben nem a kémény felrakása, hanem a palatető kezelése jelentett nagyobb kihívást), ezúttal igyekeztem felnőttebb döntést hozni. Még mielőtt impulzívan bepakoltam volna a kocsiba a negyven tonna padlólapot, beinvitáltam a műveleti területre a falu burkolóját, akivel több-kevésbé jó viszonyt ápoltunk, hogy ugyanmá mondjon nekem árat, dátumot, anyagigényt, ám elsődlegesen ígérje meg, hogy ő akkor nekem ezt megcsinálja, mert AKKOR megveszem a lapot és társait. Nagyon szívesen fizetek a szakmunkáért, szopattam már magam eleget DIY dolgokkal, itt húztam meg a határt, hogy ez mégsem az, aminek a szőkenő egymaga nekiáll.

Dramaturgiában és realitásban otthonosan mozgó olvasók már sejthetik, hogy a mester a megbeszélt időben nyilván nem jelent meg, két nappal később sétált be lazán érdeklődve, amikorra már minden előző életem dühét is kieresztve többé-kevésbé teljesen felbontottam a konyhát egészen aljzatbetonig. Kurva nagy kalapáccsal és vízhólyagokkal a kezemben hajtottam el a kurvaannyába, akkor már tisztában voltam vele, hogy ezt bizony nekem kell megcsinálnom, új padlopontól a fugázásig bezárólag, más opció nincs, ha nem akarok még további hetekig verandára költöztetett konyhában létezni. 

Konklúzió: bármit is próbáljanak elhitetni a férfiak, a nők burkolni IS képesek egyedül, ha muszáj, és érdekes módon nem szükségszerű menet közben sok alkalommal elzarándokolni mindenféle boltokba elfelejtett anyagokért és eszközökért, mert jellemzően nem felejtődnek el már elsőre sem. Ugyanakkor egyértelműen sokat segített volna, ha úgy egy 30 kilóval nehezebb vagyok, és ha a több hétnyi kutakodás és jutyúbnézés közben még a munka előtt jut el hozzám az az információ, hogy van olyan fugakereszt, ami egyből szintbe is húzza a lapokat; illetve esetemben a csempevágóval nem volt meg igazán a kémia, szóval a kényesebb metszési műveleteket inkább emberre hagytam.

Szerintem legalább egy hármas fölét kapnék rá egy szakmunkásvizsgán, ha nagyon közelről néznék minden négyzetcentiját, mindenesetre teljesen vállalhatónak érzem. Igazán a törpe vízmű érkezése óta látom minden eddiginél jobban, mennyire indokolt volt ez a mások által dekorhóbortnak is titulálható lépés, és nem pusztán Kisvakond átfolyós jellege miatt, hanem a speciális ivási szokásai okán is...