Úgy indult az új világrend, hogy Főkutya a kora tavaszi vad csajozás közben beszerzett egy sportsérülést, és a regeneráció része egyrészt a rendszeresen gyógytorna (lassan tényleg nyithatok egy állatkórházat), másrészt a kontrollált, pórázas séta. Mivel itteni életünk óta ő csak a széllel szaladgálva, önállóan intézte a mindennapos ügyeit a távoli bozótokban, eleinte komoly logisztikai fejtörést okozott, hogyan illesszünk be az amúgy is eseménytelen életünkbe napi 3-4-5 sétát is.
A téli punnyadást egyre jobban unó macska viszont teljesen fellelkesedett az új, kiszámíthatónak tűnő eseménysorozatra. Kezdettől kötelességének érzi, hogy csatlakozzon minden sétához, lassan az se lepne meg, ha ő hozná a kezembe a pórázt, mikor úgy gondolja, ideje menni. Ha pedig véletlenül máshol akad dolga és nem tart velünk, Főkutya két lépésenként néz körül, felbukkan-e valahol Centi.
A macska átlagosan öt métert tud normálisan sétálva megtenni, utána jön a pampafűben lapulva vadászás (ránk), az áramszedő-farokkal, cikkcakkban rohanás, a lepkék lendületes lepofozása a levegőben, aztán travoltás lazasággal az út folytatása, néha megpihenve.
 |
| Séta közben hirtelen megtámadta a szieszta |
