Na most engem bátran el lehet úgy képzelni, mint aki lépten-nyomon (traktoron, lóháton, földúton, háztetőn, szükség esetén fejlámpával) horgol, de olyannak nemigen, mint aki lépten-nyomon sírva fakad. Alapvetően nem vagyok az a könnyen megríkatható alkat, de ez után az év után már ebben sem vagyok biztos, mint ahogy annyi minden másban sem.
A maradóknak a halál ésvagy következményei mindig nehezen bevehető kanyar. Így vagy úgy, de felkavaró, fájó, sebző, kiüresítő sötét mélységbe taszító dolog. Akkor is, ha számítasz rá, akkor is, ha némileg felkészülhetsz rá, akkor is, ha nem várnád. De amikor öt hónapon belül már a negyediket kell feldolgoznod, az valami olyan szürreális élményszint, hogy szavaid rég nincsenek rá, cserébe olyan meglepő és letaglózó érzelmekkel futsz össze az egyre szűkülő sikátorokban, hogy inkább csak hagyod magad megtámadni, sőt, önként le is fekszel a földre, védekezés és menekülés úgysem ér semmit. És akkor az élet szálairól még nem is meséltem.
Jó esetben találsz magadnak valami elfoglaltságot, amit remekül lehet tompa katatóniában is végezni, nálam ez a horgolás.
![]() |
Sok kilométer fonalat hurkoltam 2015-ben.
Úgyhogy ideje, hogy forduljon a Nap, égjen a Yule-tuskó, szülessen a Fény, aztán majd lesz valami. Ha más nem, az biztos, hogy hosszabbak lesznek a nappalok. A horgolás maradhat.