2006. július 31., hétfő
Bimbódzó aggodalmak
Egy egész szombatot töltöttünk építkezési és lakber áruházakban és telephelyeken, tapogatózás céljából (értsd ahogy akarod), és vasárnap délután is pont egy ilyen boltban álltam, falvízhatlanító löttyökkel teli flakonon között, amikor nagymama hívott. Onnan kezdve nem tudom, hogy mit láttam. Jól van, nagymama idős, nem várható el tőle se a penge memória, se a lineáris gondolatmenetek, de azon kicsit elborult az agyam, mikor - ki tudja milyen töprengési indukció folytán - oda jutott, hogy ő semmit alá nem ír, különben is miért jön holnap ez az ember, és amiben ügyvédek vannak, az mind átbaszással végződik. Nem mondom, hogy nincsenek igaz pontok a gondolatmenetében, de elég problémásnak tűnt hirtelen a helyzet, miután egy papírt már aláírt, és hétfőre meg megbeszéltük a találkozót az értékbecslővel. Úgy gondoltam, most lesz az a pont, hogy tisztelet ide, unokai szeretet oda, addig és olyan hangnemben magyarázom neki, hogy miért is bukok rögvest 400 ezret meg egy házat azzal, ha ő nem ír alá, miután egyet már aláírt, amíg biztosan meg nem érti. Persze mire kiértünk hozzá, már valami máson aggodalmaskodott, fél percen belül lehetett vele tisztázni az engem érintő tényálladékot, újra cifráztam, hogy elsősorban őt védi ez a jelzálogosdi apám kiszámíthatatlanságának egy részével szemben. Aztán ha már ott voltunk, és hogy ne csak a szánk járjon, a legdöglesztőbb délutáni tűző Nap alatt, egy invalidus fűnyíróval (négy kerékből kettő rendszeresen elgurult) nekiálltunk megkopasztani a hátsó dzsungelt, amit nagymama kedvesen csak kertnek hív, hogy végre tudjon ott teregetni. Nagy megdöbbenésünkre múmiákat, csecsemőhullákat, vakációzó hajléktalanokat és rohadó autóroncsokat nem találtunk a bozótosban. Aztán a sok hónapja ott heverő száraz fűkupacokból máglyát csináltunk, ezt sok szomszéd kevéssé értékelte, és ennek hangot is adtak. Aztán távoztunk. Összességében nem vagyok én túl nyugodt, míg alá nem írjuk a bankkal a szerződést.
2006. július 28., péntek
Pistike rajzol
A Merkúr érezhetően kifele halad a retrográd fázisból, a dolgok belendülni látszanak.
Tegnap délben adtuk le a banknak a papírokat, ma reggel kilenckor vidám férfihang hív, nagyjából hellóhalló stílusban, hogy ő akkor hétfőn délelőtt fel is mérné gyorsan a jelzálogba csapandó ingatlant. Legyen így.
Nagyon szeretnék tudni rajzolni, de egy kétéves kölök is simán földbedöngöl, ha rajzolásról van szó. Ha tudnék rajzolni, már elképesztően gyönyörű látványterveket mutogathatnék, ilyen volt-ilyen lesz, ahol nem sok hasonlít a mostani állapotokra, látszik, hogy mi hol kő, fa, tégla, és akkor már nem csak az én agyamban élne nagyon színesen és élesen, hogy hogy is fog ez kinézni. Addig meg nehéz bárkinek is bármit magyarázni. Az egész jelenlegi helyzetet pedig tökéletesen fedi a régesrégi vicc, melyben Pistike házat rajzol, de lefelejti róla a kéményt. Papája próbálja rávezetni: Pistike, erről valami hiányzik, hát tudod, hát minden házon van ilyen. Mire Pistike: Na de papa, jelzálogot igazán nem rajzolhatok rá...2006. július 27., csütörtök
Financiális oktatóanyag
Nem ugrottam végül kerítést, a még nagyobb kihívás mellett döntöttünk.
Elmentünk a még központibb Földhivatalba a nélkülözhetetlen tudásért. Nagy piros pont nekik. Bruttó háromnegyed óra alatt kiderült a pontos hrsz, megkaptuk a tulajdoni lapot, úgyhogy nagy lendülettel egyből be is zúztunk a bankba, hogy elindítsák a procedúrát. Én lepődtem meg a legjobban, hogy tényleg minden kívánt papírt magunkkal vittünk. Egyébként a megvásárolni kívánt ingatlan a bank számára olyannyira értéktelen, hogy ki se mennek felmérni. Nekik nulla, nekünk Édenkert. Kevésbé patetikusan fogalmazva vettünk egy kurva drága játszóteret magunknak. Hát legózni biztos olcsóbb lett volna.Jöjjék az első számvetés. Még csak le se szüretelhetem a sárgabarackot, de az eddigi nem történt semmi összesen 353 ezer pénzbe van (előleg, ügyvéd, földhivatal, nullás adóigazolás). A tartozásom ennél csak kicsivel kevesebb, a bankszámlaegyenlegem háromezer forint. Simán üzleti szemléltetőeszköz lehetnék, mint elrettentő példa. De teljesen vicces belegondolni, hogy lesz egy saját Birtokom. Nem vagyok hozzászokva, hogy bármi legyen a nevemen. Kivéve az ékezeteket.
2006. július 22., szombat
Temetői közjáték
Kimentem apámhoz a temetőbe, aláírta a papírokat.
Valljuk be, leginkább azért szeretem a családomat, mert ilyen és ehhez hasonló, ám száz százalékosan igaz mondatokat lehet velük alkotni, és az ilyenekre mindig jó bután néz mindenki, vagy legalább félrenyel. Na szóval, apámat mobil híján biztosan csak ott lehet utolérni, ez például általános előnye egy temetőnek, hogy onnan nem nagyon kóborolnak el az emberek. Mondhatjuk úgy is, hogy apám bele van temetkezve a munkájába, de ez így inkább túlzás, viszont kijelenthetem, hogy vezetői pozícióban van, végtére is több ezer ember van alatta. De ugye nem hobbikertnézőbe mentem.
Bizonyos okok miatt az tűnt a legjobb megoldásnak, ha a hitel fedezetéül apám házára tetetünk jelzálogot. Nem szerettük volna, ha egyszercsak eladja a fejük fölül a lakot három ív selyempapírért. Nem ragozom tovább, aki nem érti, az örüljön nagyon. Merthogy ott él vele Nagymama is, nettó 85 éves, aki haszonélvező, de ebből most nem fogok rossz vicceket faragni, hogy kinek mi a haszon és az élvezet. Mindegy, igyekeztem a tőlem és az ügytől tellhető legegyszerűbben elmagyarázni mindkettőjüknek, hogy miről van szó, miben kérem a segítségüket. (Tessék csak figyelni, milyen ügyesen pszichológiás vagyok! Elhitetem velük, hogy ez nagy segítség tőlük nekem, miközben önmaguktól védem meg őket. Lett volna a családban más megjelzálogozható ingatlan is, de hát teccik érteni...). Apám először csak hümmögött, látszott, hogy nem ért semmit, de beadta a derekát. Nagymama konkrétan azon értetlenkedett leginkább, hogy de hát én pesti lány vagyok, mit akarok én vidéken? Még néhány kötésmintás könyvet is rám akart tukmálni, mondván ott úgyis unatkozni fogok. Végül aztán több napon át sikerült annyira a magyarázás, hogy eljussunk a hülye papírok kitöltéséig és aláírásáig, ami a hitelkérelem elindításához kell, hurrá. Már csak a tulajdoni lap kikérése volt hátra. Földhivatal, félnapi elemózsia, ugyanennyi sorbanállás, négyezer forint, és az eredmény: a tulajdoni lap szerint a ház tulajdonosa a Magyar Állam. Simán lehet, hogy a házon lévő klasszikus tábla, amiről lelestem az adatokat, már nem valid hrsz-t mutat, végülis ott van az gyerekkorom óta. Meg kéne nézni az ő szerződésüket, ha egyáltalán tudják hol van, csak nagymama épp úgyse tud beengedni a házba, nem bír megküzdeni az új szomszédok által hegesztett ultramodern biztonsági kapuszerkezettel. Amit egyébként helyból átugrok, ha a szükség úgy kívánja.
2006. július 19., szerda
Naprapörgünk
Régóta gyanítom, hogy emberem nem azért szeret, mert normális vagyok.
Jelzem, ő se az, úgyhogy jó ez így. Az volt, hogy utánanéztem, érdemes lehet-e napelemekkel megoldani a melegvizet-fűtést (felejtsd el), és eszembe jutott egy tavalyi eset, mikor még tényleg csak elméleti síkon gondolkodtunk tanyán, és szóba került a napenergia. Én akkor gyorsan továbbgondoltam a kérdést a napenergia újrahasznosításáig, mert végülis biztos meg lehetne azt csinálni, hogy lejön a napsugár, aminek egy részét fel lehet használni, de a többit simán visszalőhetnénk egy tükörrel, amit egy másik tükör újra leküldene, és akkor télen is lehetne reciklált napenergiánk a maradékból, mire ember azt mondta (pedig esküszöm, nem rátóti), hogy egyszerűen gyűjtsük zsákba. És innen már láttam magunkat, ahogy téli estéken ígyen szólok hozzá: ember, ugorj le a pincébe két zsák 2002-es évjáratú Májusi Délutánért, arra vágyom most. Máskor meg pánikban hívom, hogy most, most gyere haza, mert annyi és olyan gyönyörű napsütés van, hogy egyedül nem győzöm bezsákolni, muszáj segítened….Később aztán lelombozott bennünket a gondolat, hogy hamar lenyúlnák az ötletünket, hamarost lenne teszkógazdaságos zsákolt napsütés is, amiben biztos nem csak száz százalékos, hanem szűrt napfény is lenne, de hát ez jut annak, aki sóher, lusta, meg nem gondolkodik előre.
2006. július 18., kedd
Alku
A banknak sosem elég a papírokból, de egyelőre még nem csüggedünk.
Mindenesetre szép listát kaptunk a további beszerzendő hiteles firkálmányokról. Ezzel párhuzamosan göröngyös aljzatot érintett a felhők közül lógatott lábunk, mert tényleg szép dolog a légvárépítés, meg hogy nekiesünk bárminek mint nimfomán a vibrátornak, de néha nem árt gondolkodni. Persze talán ezt nem azzal kéne kezdeni, hogy arról írjak listát, milyen tartós élelmiszereket kéne beszerezni 4-5 hónapra, ha elköltözünk a Világ Szebbik Végére. Bár az is lehet hasznos, a maga nemében. Tehát realistán elgondolkodtunk inkább azon, mintegy öt percig, hogy idővel, ötlettel, munkakedvvel és kreativitással jól állunk, pénzzel viszont egyáltalán nem - Klasszikus Drámai Alaphelyzet. Viszont én nem vagyok hajlandó eltáncolni a tradicionális koreográfiát. Nem fogok csak azért többet dolgozni, mert jaj, a Birtok. Nem fogok ezért kevesebbet utazgatni a világban. Nem fogok beleszakadni abba, hogy a nevemre került egy földdarab. Ha pedig ez a sok nem nem megy, akkor úgy eladom az egészet mint a huss. Ennyi a deal, ezt hamar megbeszélvén építettük a buborékot tovább. Hogy hova kerüljenek a fűszernövények, mennyi jászolból lesz könyvtartó vájú, fog-e fürdőszobára hasonlítani a fürdőszoba és lehet-e újra kék a konyha, amíg benti konyha lesz, nem kinti. Ennél égetőbb dolgokkal foglalkozzék pedig a férfi. Férfidolog például a főkvártélynak kiszemelt istálló újratetőzése, az emésztőgödör kérdése (vajon tudok én egy egész napon keresztül ásni? mert elrontani csak nem tudom), az átmeneti WC és fürdő megoldása (most semmi ilyesmi nincs a házban, konkrétan víz se), a falak kidöntögetése, és mindezek logikai sorba rendezése. Pontosítok: férfidolog mindezek megtervezése és szervezése, a munkába szívesen beszállok. Amíg ő ezen gondolkozik, én gondolkodhatok a meglévő gyümölcsfák megmentésén, diófa és fenyőfa ültetésén, kutyatípusokon, hagymás növények lélektanán, laptopokon - mert azt ugye nem képzeljük, hogy majd a jó falusi levegőben egy ház sötétjében fogok dolgozni? Frászt, wifit nekem, laptopot és függőágyat. Szerintem egész szolíd igényeim vannak.Alku ide vagy oda, az egyetlen felvonás, amit biztos hogy nem fogok tudni megúszni rohamok nélkül, az a voltaképpeni Előjáték lesz, a banki ügyintézés szakasza, és nem a bank miatt. De erről majd máskor.
2006. július 17., hétfő
Ragasztott lelkesedés
Vasárnap az örök bűnbak, a Véletlen miatt újra a közelben jártunk.
Hát muszáj volt bemutatni a Birtokot nőági felmenőimnek, a kapu mindig nyitva van. Anyám és ő anyája közreműködésével megdézsmáltuk a sárgabarackfát, nagy vonalakban elmeséltük, mit hova hogyan álmodunk. Babonás okokból szerintem eléggé visszafogott voltam, és szerintem meglepően normálisnak néztem ki, de azóta Nagymama mégis teljesen lelkes attól, hogy engem még ilyen lelkesnek nem látott, és mindenkinek büszkélkedik az unokájával. Ő különben is szeret velünk büszkélkedni, mindig felirogatja, hogy éppen hova utazunk a világban, legyen mit mesélni a szomszédasszonyának. Bár sokszor panaszolja, hogy nagyon hülye nevű helyekre járunk.
Egyébként meg asszem ültetek igazi Rekettyést is, mert objektíven szemlélve a Akácos Bozót semmiben nem hasonlít az alant elterülő Lapickás Rekettyére:Származási hely: Birtokos eset |
2006. július 16., vasárnap
Hátsó szándék nélkül
Persze én vagyok ám az oka mindennek.
Elismerem, van néhány idegesítő hobbim. Mármint nem engem idegesítenek, értelemszerűen. De az egyik ilyen hobbim miatt lett például a Birtok is. Mert én szeretek megcáfolni ésvagy bizonyítani állításokat (kedvemtől és érdekeltségemtől függően bármelyikre képes vagyok, egyazon állítás esetében), és ez az egyik legkevésbé idegesítő hobbim. Szerintem. Úgy volt, hogy valahol megjelent egy cikk, miszerint kétmillió környékén is lehet birtokokat venni az országban itt-ott, és ezt az én emberem minden hátsó szándék nélkül elküldte nekem, én meg másnap a reggeli kávé mellett csak úgy fél szemmel, minden hátsó szándék nélkül belenézegettem apróhirdetésekbe. Pár perc kutatómunka után közöltem a még félig alvó emberrel, hogy 'tényleg igaz, itt van például ez', és soroltam azt a néhány paramétert, amit láttam. Tényleg semmi hátsó szándékom nem volt vele. Tehetek én róla, hogy az emberemnek meg a még közelebbi utánajárás az egyik hobbija, és tíz percen belül telefont ragadott, műholdfelvételeken beazonosította a helyszínt, és meg is beszélt egy találkozót? Ugye hogy nem. És mivel nem akartunk ám igazán ilyesmit venni, ha nem tetszett volna a Birtok, biztos nem keresgéltem volna további apróhirdetéseket. Szinte biztos. De hát tetszett, mert az úgy van, hogy mi a lehetetlen küldetésekre bukunk, különben semmi kihívás, és a koszos és sötét és rogyadozó tetejű istállóban már mindketten tudtuk, hogy ennél jobb hely sehol nem lehetne a tökéletes hálóteremnek, meg volt kemence is, meg jászlak, meg igazi budi a kertben, meg kerekes kút vízzel, meg szúette teknők. Az annyira nem volt izgalmas, hogy áll ott egy vályogház is, tulajdonképp teljesen jó állapotban. A reménybeli eladó meg elég értetlen fejjel nézte, hogy a ház csodálása helyett inkább a gazdasági épületekben örülünk a pókhálóknak. De nem mert szólni, biztos nem akarta megbántani a hülye pestieket, akik esetleg nem ismernek fel egy istállót. Pedig szerintem ezen a fotón is simán látszik, hogy ideális lakótér lesz:Származási hely: Birtokos eset |
2006. július 15., szombat
Névleg
Birtokos lettem. Vagy mi.
Tanyának végülis mégse hívhatjuk, hát egy falu közepén van az egész, bár szomszédaink nem nagyon vannak. Parasztháznak se hívhatjuk, mert szigorúan véve nem az, vagy ha igen, akkor mégis inkább Parasztrom, ráadásul nem is a ház ebben a lényeg, tekintve a leendő átalakításokat és a telek méretét. Lett így inkább Birtok a neve. Most szeretném rögtön tisztázni azt is, hogy mi nem építkezünk. Az építkezés az a dolog, amitől emberek el szoktak válni, és ennek házasság se feltétele. Nálunk Projekt van, ami elég procc szó, de most jobb még nem jut eszembe, meg legalább máshogy negatív felhangú mint az építkezés.
Vannak további nevezéktani gondjaink is. Mielőtt először mentünk el megnézni, kérdeztük telefonban az asszonyt, hogy oszt földterület van-e hozzá? Mondta nincs, csak a kert. Leértünk, másik asszony várt minket, kérdeztük tőle is: föld? Nincs, csak a kert. Ezzel elvonult a ház végébe, majd a horizont alja felé lengette a karját: 'látják ott messzebb azokat a fákat? Ott megy egy földút. Na addig tart a kert.' Hát végülis. Ha a Fradi-pályát hívhatjuk grundnak, akkor ez a ránézésre plusz hatezer négyzetméter lehet kert. Bár most leginkább szotyiföld. Teli van óriási, sárga napraforgókkal. Van még ezen kívül Akácbozót is, ami szerintem inkább Rekettyés, úgyse tudja senki, mi az a Rekettye. És már előre rettegek, hogy fantáziátlan látogatók mikor fogják azt mondani a meleg fészeknek tervezett lounge-sarokra, hogy ülőgarnitúra.
Szóval szerződés megköttetett, előleg átadva, eddig szinte egyszerű volt, de a banki hadművelet csak most indul. És már ezen a ponton is csak tartozásokat tudok felmutatni.
2006. július 13., csütörtök
Indoklás bocikkal
Úgy vagyunk mi Pesttel, mint egyszeri kispolgárasszony a szexshoppal.
Kíváncsi is rá, zavarba is ejti, tulajdonképp jólesik tudnia, hogy bármikor bemehetne ha akarna, de nemigen él ezzel a lehetőséggel. Nem annyira szeretjük mi Pestet, mint amennyire idegesítő, sok itt az ember, túl zajos, túlváros. Gyerekkoromon kívül mindig itt éltem, de nem igazi városi vagyok ám én, például simán el tudok aludni villamoszörgés nélkül is. Nem annyira kell ez nekünk.
Komolykodva, felelősségteljesen elkezdtük mérlegelni a tanyasi élet előnyeit és hátrányait, de amikor ember bepárásodott szemmel vizionálta a vidáman szökellő kisbocikat az udvaron, és hogy négy év múlva ő lesz a falu seriffje, nem láttam értelmét észérvekkel előhozakodni, meg aztán minek is fárasszam magam, hogy észérveket kitaláljak. Én mindig is csak egy függőágyat akartam magamnak két fa között, és gyorsan felismertem, hogy most megtörténhet. Az az egy kérdés már eldőlt, hogy arrafelé is folyik szélessáv, hát akkor jöjjenek a bocik. Vagy legalább a lehetőségük. A jelenlegi légvár-alaprajz szerint tavasztól őszig lemegyünk parasztba, télen meg komfortoskodunk a városban. Aztán majd meglátjuk, mennyire jó ez nekünk.
2006. július 12., szerda
Alapozás
Épp megszűnt a fő munkám, épp emberem cége se virágzó, de legalább egy fillérünk sincs. Tehát hirtelen felindulásból vettünk egy tanyát. Vagyis folyamatban. Az ide vezető út felgöngyölítése során arra jutottunk, hogy ez valószínűleg azért történhetett meg, mert már vagy két hete semmi különös nem történt velünk. Pedig emberem régen egy racionális lény volt, majdnem mindkét lábával a földön. De aztán megismerkedtünk.
Szóval innen szép nyerni. Aki izgalomra, kalandra, szimpátiás gyomorgörcsökre vágyik, szegődjék olvasóvá, ellen vagy rendes drukkerünké, hogy minden befektetés és kockázat nélkül, más farkával verve a csalánt megtapasztalja milyen az, ha két hülye légvárépítőbajnok gyakorlati munkába fog. Minket ismerve mindebből még bármi is lehet, úgyhogy a megfilmesítés jogát fenntartom.