Gyapjas tanulságok

Sokat tanultunk ebből a hétből és a 22 bariból, íme, a főbb tapasztalatok:

• Racka jó, suffolk jó, merinó rossz. Nagyon rossz. Legalábbis nyírni.

• Merinót is lehet sárga nyelű ollóval nyírni, de halk sírdogálás lesz a vége. Ha vége lesz egyáltalán (a másfél órás első bari után nem hittem, hogy valaha vége lesz).

• A nyírógép nem ürdüngtől való találmány, de nem is csodaszer. De azért szerettük.

• Néhány merinót még géppel nyírni is szopás. Hajrá suffolk, hajrá racka.

• Az új-zélandi birkanyírós videók kifejezetten szórakoztatók.

   

• Férfiaknak: mindig legyen a (nemez)tarsolyodban pár macsó mese mindenféle sérülés eredetéhez kapcsolódóan – a „hónaljon rúgott egy összekötözött lábú, oldalán fekvő racka” nem macsó.

• Nőknek: ha helyzet van, ne számolgasd, hogy épp csak feleannyit nyomsz, mint a feltápászkodni készülő vastagbundás törpemamut, hanem határozottan vetődj és gondolj Angliára a gyapjú derékaljakra.

• A németek Armageddon idején is képesek tüchtigkedni. Az istállóban leterített ponyvára frissen odakerült, első adag vegyes trágya láttán a kedves háziasszony azonmód elszaladt egy tekercs papírtörlőért. De van remény, a negyedik birka utáni állapotokat látva már kicsit ő is überpedánsnak érezte a korábbi magatartását.

• A főzőmosás nagyon hasznos funkció a mosógépen.

• Kék-zöld foltokra még mindig a fekete nadálytő a legjobb.

Huszonkettőből tizenkettő

Amúgy nem értem én ezt a falut.

Máskor mindenki mindenre rákérdez, főként a nyilvánvalóra (megjöttél?) és az intim részletekre (hová mész?), de most senki nem volt kíváncsi arra, miért sétáltatunk egy asztal reggel-este az utcán.

Egyébként azért cipelgettük az asztalt kosárral a tetején, mert eljött a birkanyírás hete, a hűséges sárga nyelű olló csapágyasra hajtása, és asztalra fektetett rackákkal mégis derék- és térdkímélőbb az ügylet. Mivel az a helyzet továbbra sem változott, hogy birkanyírót igen nehéz találni a környéken, az eredeti nyíróasszonyunk már tavaly is nagyon boldog volt, hogy mi már önállóan intézzük a nyírás-körmölés-oltás szent háromszöget. Idén pedig vérszemet kapott pár hozzánk hasonló hobbibirkász is, de persze nem a nyírni tanulásra kattantak rá. Itt kettő, amott négy németajkú jószág, aztán az első kettő nyomán még hat birka tulaja említette reménykedve, hogy bajban van nyírásilag, nem-e-lehetne-e. E.

Ez természetesen nem az a munkakör, ami kifizetődik, de gyakorlásnak jó. Szögezzük le persze, hogy minket még nézőnek sem engednének be egy új-zélandi birkanyíró-versenyre, túl nagy gyakorlat még nincs a kezünkben, de pont annyival több, hogy a semmirutinosok megkönnyebbülve felsóhajtsanak. Szóval így lett idén az eredeti 10 sajátból 22 nyírandó állat, köztük 4 önkormányzati/állami juh is (velük még nem tudom, mennyire kell majd máshogy bánni, nyírunk-e beléjük címert vagy kapnak-e piros-fehér-zöld körmöket).

Mindenesetre tegnapra belőttük az eddigi maximális kvótát: 7 bari egy nap alatt. Meglett.

 

Fárasztó, naná. De ha azt nézem, hogy az egész nap madárcsicserben, egy diófa alatt, kapkodásmentesen telik, ráadásul megkapod mellé a legviccesebb barihisztiket (a kicsik közül kettő igazi drámakirálylány, olyan hangon panaszkodtak, míg az anyjukat nyírtuk, mintha egy ember nagyon bénán próbálna utánozni egy olyan barit, akinek ugrálás közben még teli is van a szája), akkor az ilyeneket bátran nevezem tökéletes munkanapnak.

A kezünk és az olló még bírja. Remélem a maradék 10 bari után is ez lesz a helyzet. (A rutinos versenyzők pedig, akik másfél perc alatt nyírnak egy barit, nyugodtan röhögjenek teli szájjal. Aztán jöjjenek tanítani.) A legnagyobb kérdés persze az, hogy idén történik-e bármi a gyapjakkal. Az egy évig esőn hagyást majd kihajítást már több éve csuklóból tudom prezentálni, ahhoz képest nagy előrelépés, hogy most az első adag suba már ultrás vízben ázik.

Szivárványos szájszéllel

Tusfürdő-képregény Happy Tree Friends hangulattal.

Valamikor még a télen hosszú időt (azaz több mint fél órát) kellett várakozással eltöltenem egy plázában, és a legkevésbé stresszes üzletnek a drogéria ígérkezett, hát ráérősen körülnéztem. Nem a gyerekpolcoknál jártam, teljesen a felnőtt cuccok között akadtam az unikornisos tusfürdőre (itt jelezném, ritkán járok emberek közé boltba, nem látok reklámokat, nekem minden vicc új, bezzeg a kétlányos városi apuka barátunk egyből vágta, miről beszélek).

Ritkán használok tusfürdőt, de olyan nem létezhet, hogy pont én ne fürdőzzek szivárványban, meg hát eleve milyen vicces német szó már a Regenbogen, muszáj volt megvennem. Szerintem 250 forint egyáltalán nem pénz azért, hogy most már hónapok óta minden alkalommal megvidámít a gondtalan-boldogan szivárványon csúszdázó szarvas póni puszta látványa is, ha betérek a fürdőbe. Könnyű engem boldoggá tenni, na.

 

Itthon a flakon hátoldalát is elolvastam, abból kiderült, hogy kicsit át lettem verve, mert a folyadék igazából felhő- és csillagillatú, nem egyszarvú- és szivárványbukéjú, de egye fene, a történetben még cupcake is volt, elismerően lapogattam virtuálisan a copywriter vállát.

Aztán a napokban megint testszaküzlet felé kellett kanyarodni, meg is néztem, van-e valami elmebájos újdonság. Volt. Drámai felütés: az egyszarvú elindult a drogériába, de sosem ért oda…

 

És még hazudik is 

A hagyomány szerint ugye a szivárványt valójában az unikornis fingja. Vagyis mikor egy kihalt őslény felzabál egy valószínűleg sosem létezett mesebeli patást, akkor pontosan micsoda, és melyikük emésztésének melyik pontján alakul át tusfürdővé? Próbálom kibogozni a sztorit, mert ha esetleg egy gyerek megkérdezné, valahogy mégiscsak meg kéne neki magyarázni, de még nincs meg a belekötésmentesen logikus vonal (a hátoldali mesepapír ezt a buktatót úgy kerüli ki, hogy a felhőillattal mindegyik lény csak lemossa magáról a saját rögös útja csillagporát, vagy mi).

Egyelőre a fürdőben farkasszemet néz az általam őrzött utolsó unikornis a hazudós, szivárványszomjas dinókkal. Azt hiszem, bedobom közéjük a gumikacsát is, meglátjuk, hogy alakul így a meccs. Mindenesetre a tusfürdő-szövegíró szakma kezd egész vonzó foglalkozássá válni a szememben. És mennyi lehetőség van még a fogkrémekben is!

Retróból retró

Mert fiók az kell.

Minél több mindennel foglalatoskodtam a télen, minél több bizbaszt kellett a kezem ügyében tartani állandóan, annál inkább rájöttem, hogy az íróasztalom nem elég. Íróasztalnak rendben van, de semmit nem tudok normálisan tárolni, minden az ablakmélyedésekben köt ki, kuplerájosan, de legalább soha semmit nem is találok. Egyre égetőbb szükségem volt fiókokra.

Aztán Hobbikertész lőtt nekem komoly 5 ezer forintért egy masszív, egyedi gyártású, 11 fiókos darabot. Nyilván nem a szépsége miatt mondtam azonnal, hogy kell, hanem mert megláttam benne a Potenciált. Szegény asztalt azóta is gyakran nevezem Potenciálnak, de szerintem érthető.

 

Nem tudom megmondani, hogy az iskolapad-zöldessárga kemény laminált felülettől, vagy a megsárgult hatvanasévekes fiókhúzóktól viszkettem jobban, de ezeket a szemem elegánsan azonnal múlt időbe tette, és a szállítás után öt perccel már elő is rántottam a csiszolót.
 

Ennél a pontnál szoktak mások felsikítani, hogy jajj, de miért nem a szép natúr fafelület maradt. Egyszerű: rengeteg a natúr fafelület a hálószobában, a padlótól az ágykereten át a gardrób dobogójáig, szóval nem maradt natúr fa, fel sem merült.

Innen már csak a színkeverés volt kérdés. Hátráltató körülmény, hogy az ember nem számol azzal, hogy a sárgából és fehérből meg egy kis feketéből zöldes izé lesz, nem vajszín. De végül megoldottam. A váz napszaktól és helyzettől függően a kék és zöld mindenféle árnyalatát mutatja. Kapott svéd viaszt is.

 

Ahogy a festés elkészült, a laminált asztallap még gázabbnak nézett ki. Első felindulásból maradék festékkel lekentem, az eredetinél bármi jobb jeligére, de másnapra kelve úgy döntöttem, csinálok rá inkább rendes, nagy munkafelületet. Padlódeszkából vágtam, ragasztottam, pácoltam és selyemlakkoztam. A színeket egyébként gombhoz a kabát jelleggel lőttem be, mert kinéztem magamnak egy hozzám képest döbbenetesen csajos és retró fiókhúzót, és csak reméltem, hogy majd tényleg jó lesz a végeredmény.
Addig is, míg a rendelés megérkezett, kellett valami, amivel kihúzhattam a fiókokat, úgyhogy a 45 forintos fehér plasztik gombokra rászalvétáztam egy kevés borostyános kacskaringást. Azzal sem nézett ki rosszul.

 

 De aztán megérkeztek a pöttyösök, és így lett teljes a kép.

 

Mostanra belaktam, jól elférek rajta-benne, szeretem. Már csak a régi asztalt kéne kivinni mellőle, különben hamarosan a 3 méter összfelület is be lesz lakva...

 

 (Biztos lehettek volna jobbak a fotók, ha lett volna hozzá kedvem, de nem volt. Itt sárgábbnak néz ki, mint amilyen, de a hálószobai fényviszonyok között végképp lehetetlen volt a színhelyes fotózás.)

Az asszimiláció hátrányairól

Főként a ritkás írással összefüggésben.

Szerintem az van, hogy az elmúlt 7 évben a szürrealitás, az abszurd és az ő rokonaik irányába erősen megemelkedett az ingerküszöböm, nagyjából a sztratoszférába. Amin korábban hetekig vigyorogtam, ma a mindennapjaim része, mintha mindig is egy Monty Python-filmben éltem volna.

Például röhögés nélkül többször egymás után is ki tudok mondani olyan szavakat, hogy íjász-közgyűlés (pedig ugye…). Metafizikai okfejtések kellős közepébe zökkenőmentesen illesztek olyan helyi jellegű kifejezéseket, mint hogy beszedem a ruhát, mielőtt visszavonyósodna. Ha azt mondja a bakter, hogy már rég nem volt körmös, egyből tudom, hogy nem francia manikűrre gondol, hanem szarvasra. Abszolút hétköznapi esetnek számít, hogy egy mélyrészeg skót és a helyi rendőrség között tolmácsoljak egy útszéli bisztrónál. Tök normális, hogy az időjárás és a termés határozza meg a programok logisztikáját, hogy az aktualitások iránti érdeklődésem elsődlegesen azt jelenti, hogy a lucerna mérete és a barik gyapjúhossza miként határozza meg a következő napjaimat-heteimet. Már semmi furát nem találok abban, hogy több a környéken az alpaka, mint a boci.

 

Mondom....

Azt hiszem egy ideje egyszerűen nem veszem észre, hogy valami a blogra való. És ezzel egyenes arányban a ráérősségem is kiterjedt, tehát ezen a ponton kérek elnézést mindenkitől, akinek az elmúlt egy évben nem reagáltam a kommentjeire – nagyon örülök, ha írtok nekem, a válaszok mégis elmaradtak, nincs rá jó kifogás vagy magyarázat, bocsánatot kérek.

Aztán az is lehet, hogy csak lusta vagyok. Ésvagy már nem tudok írni. Illetve csomó mindenről nem gondolom, hogy ami nekem érdekes, az másnak is az. Vagy bármi egyéb. Mindennek ellentmondva közben még a másik életemnek is csináltam egy blogot, de hát az ember vagy ír, vagy csinálja azt, amiről írhatna, de engem írás helyett jobban leköt a horgolás, úgyhogy egyelőre ez sem túl informatív.
Szóval most több megoldás lehet. Vagy erősen kitágítom a Birtok korlátait, és csapongva csacsogok mindenféle, nem feltétlenül birtokos kötődésű dolgokról, vagy a több kép, kevés szó biztonságos, magyarázatokra nem szoruló kombinációját alkalmazom, vagy maradok a szó- és képfukar eddigieknél, majd meglátjuk.