Most már hagyomány

Mert ezek a kívánságok bejönnek.

Különösebben babonásnak nem nevezném magunkat úgy általában sem, meg újévvel kapcsolatban sem, de van egy-két kattanásunk. Lencse például nincs itthon, és ember azt mondta, ezért ugyan nem fog 23 lépést tenni a kisboltig, tök jó neki a sárgaborsó is. Bezzeg mikor azt mondtam, nincs már piros bugyim (valami olasz hagyomány szerint szilveszter/újévkor a piros alsónemű szerencsét hoz), azonnal megkérdezte, menjünk-e bugyiboltba. Valahogy így lett tradíció ez az itteni szilveszteri poszt is.

Aki esetleg az előző évekből nem ismerné a menetet: mindig csak olyat kívánok másoknak, amit magamnak is (fordítva inkább hagyjuk, mert ha mondjuk a magamnak kívánt sok kisracka megjelenne a panelok kilencedik emeletén is, az nem annyira jófejség). Mivel a tapasztalatok szerint nagyon jó az itteni szilveszteri kívánások megvalósulási aránya, egyszerűen muszáj idén is folytatnom a szokást (aki pedig konkrétabban kívánna magának, annak irány lucia szintén tradicionális újévi varázsposztja).

Dörzsölhető dzsinnlámpások a padlásról

Legyen tehát 2015 mindenkinek vicces csodákkal, kiélvezett pillanatokkal (szám szerint úgy 21 millió körüli darabra gondoltam), izgalmas felfedezésekkel, sok röhögéssel, szenvedélyes életerővel, teli kamrával, végtelen szabadsággal, jó meglepetésekkel, boldogító döntésekkel, nagy utazásokkal és éltető kalandokkal zsúfolt, na és persze gyertek jövőre is!

Barilottó

Pont ugyanakkorra eséllyel indulhattok, mint mi. 

Úgy emlékeztem, hogy tavaly nem készült napos-havas-síelős fotó a rackákról (volt egyáltalán hó?), ezt most pótoltam, közben pedig a barilottó szabályain töprengtem.

Az új szerelem az árpa. Általában a kezemből eszik, de úgy nem tudok fotózni

Mert eredetileg úgy gondoltam, annyit kéne csak megtippelnetek a játék kedvéért, hogy januárban, februárban vagy márciusban érkezik-e az új évad első rackababája. De végül is ez az izgalom kedvéért akár hetekre is leszűkíthető.

Továbbgondolja a variációkat

Sőt, gondoltam tovább az ivóvizük tetején keletkezett jég megtörése közben, az is lehetne kérdés, hogy a négy közül melyik lány szül az új szezonban elsőként. És meg lehetne tippelni az elsőszülött nemét is. És tulajdonképp lehet esély akár az ikerszülésre is, belebonyolíthatóan az anya személyével, a születési sorszámmal, a hónappal/héttel és a nemekkel is. A fekete anya esetében még arra is lehetne fogadni, hogy fekete vagy fehér lesz-e az új kölök.

Itt már éreztem, hogy ennyire összetett tippmixkeverékkel legfeljebb a legnagyobb fogadóirodák foglalkoznak (nekik van csak elég agyuk ahhoz, hogy minden létező eshetőségre kombinációkat számoljanak), ráadásul azt sem tudom egyelőre, hogy mit kapna a nyertes (rackás kártyanaptár igazán oldschool lenne) és egyáltalán hány nyertes lehetne, de az tuti, hogy egy sima szavazós dobozzal ezt nem tudom igazságosan összehozni.

Az induló csajok egyébként (a kép előterében a Főkos): a szőke (idén ő volt az egyedüli lányos anyuka), a fahéjszínű (a fahéjszínű kedvencem mamája), a fekete (ő szült tavaly elsőként) és a foltos fejű királykisasszony (szerintem ő még mindig fényevő, az árpára sem kattant rá, viszont az ő fia igazi szőke királyfi volt).

Jól áll nekik a hó

A suba alatt semennyire sem látszik, hogy bármelyiküknek nő-e a hasa és ha igen, hol tarthat a dudor, úgyhogy bátran lehet vaktában barilottózni kommentben.

Ünnepi nyavalyok

Nem volt ez a december extrém pörgés, de mégis rohant. 

Valahogy előre sejtettem, hogy konkrétan a karácsony nem lesz rendesen karácsonyos hangulatú, úgyhogy előrelátóan az előjátékra helyeztük a hangsúlyt. Ember teljesen jó programokat talált ki nekünk egész hónapra, még karácsonyfát is szobrászkodtunk gallyakból a hajnalkafalra,

Andalúziai fenyő, kicsit sem szúr

és többek közt az is bebizonyosodott, hogy engem egy derékszögű fém óriásvonalzó is nagyon boldoggá tud tenni, a méternyi zöld posztótól pedig igenis komolyabban lehet venni a kockapókerezést.

24-én délelőtt a meleg napon sütkérezve még az is megfordult a fejemben, hogy legszívesebben eveznék egyet, hagyományteremtő jelleggel, de végül ez elmaradt, és nyugiban heverésztünk. Egy egész napig még átjáróház se volt nálunk és mi se mentünk sehova, szóval akár kívánhattam is volna itt meg ott mindenkinek boldog ünnepeket, de tahó módon nem tettem (khm, ez itt valójában amolyan pótlás), mert olyan önközpontú lettem közben, mint egy búgócsiga.

Karácsonyi ajándékként ugyanis megkaptam az ötévente esedékes megfázást, amit szokásommal ellentétben most részletezni fogok, mert érdekesen mozgó kórság. Kezdődött hangelvonással a torkomban, majd felkúszott a fejembe és az orromba, eddig akár normálisnak is nevezhető. Innen viszont leesett az egyik arcüregembe, majd onnan éjjel alattomban az állkapcsomba, kisebb szájzárat okozva, és a gravitáció nyomán az egész most valahol a derekam és csípőm között jár, amitől teljesen kripli a mozgásom. Bízom benne, hogy holnapra lecsúszik a bokám alá, és akkor végleg agyontaposhatom.

Tetőbalett

Mosómedve híján sem unalmas az élet, a macska tesz róla. 

Mikor a 90%-osan beltéri Raklap este 11-kor sem volt még itthon, egyből eltiltottuk a haverjaitól kutató-mentő üzemmódba álltunk, siheder cicával bármi történhet ugye. Hang után fülelve a tetőgerincen találtuk meg végül, és bár fogalmunk se volt, hol ment fel, logikusnak tűnt, hogy le is tud majd jönni, nem egy kripli alkat. De ciccekre és szép szóra is csak további nyervogás volt a válasz, és nemigen mozdult.
Elő a létrát és a fejlámpát, ember fel a verandatetőre, hogy közelebbről szólongathassa a kis hülyét. Hasztalan, a billegést és légtornászkodást biztonságosabbnak ítélte, mint a tetőről leslattyogást. A tetőre fektetett létrán se akart lemászni. A vaksötétben ekkor szuttyogós sárban csúszkálva a hatméteres deszkát cibáltam elő a pajtából, feltoltam embernek, de a vörös szőrdög a hidat se kívánta igénybe venni, viszont néha el is tünedezett a tető túloldalán, mi meg álltunk a tető különböző pontjain a szita esőben, és a sötét panorámába révedve töprengtünk, mennyire is vagyunk normálisak.
Amikor ahhoz a motivációs-csalogatós részhez értünk, hogy már tíz perce rumbatököztem a macskának a kajászacskójával, vártam az álmukból felvert szomszédok felbukkanását (igen, itt ennyire csend van éjszaka), de aztán eszünkbe jutott, hogy SzembeGyuri képes volt egyszer fél évig a tetőn etetni egy cicát, aki nem mert onnan lemászni, szóval talán mégse nézne hülyé(bb)nek senki.
Kezdtünk odafagyni a helyzetbe, egész macskagenerációk anyukáiról megemlékeztünk már, ekkor ember úgy döntött, ő kúszik fel a tetőgerincre a jószágért a fektetett létrán, na és akkor jött rá, hogy a macska azért nem indul, mert a lejegesedett palán csúszdázáshoz még ő sem elég bátor. Innen már csak plusz két létra és a teljes testsúlyom kellett a veranda tetejére, hogy a felkúszásos macskamentés viszonylagos biztonságban megvalósuljon a lejtős jégpályán.
A szétfagyott és megrettent állat a kezemben zizgett, mint a rezgőcsiszoló, és foggal-körömmel ragadt rám a biztonság kedvéért (kissé karcos is most a szemöldököm), egészen szánni való volt. Pont addig, míg be nem hoztuk a házba: innen kezdve klasszikus háládatlan kisköcsög üzemmódra váltott, még Főkutyát is lepofozta kicsit, vagyis pont úgy viselkedett, mint egy macska. Remélem, nincs kedve többet megismételni a tetős mutatványt, mert ez esetben én legfeljebb annyit vagyok hajlandó tenni, hogy a fűtött szobából oktató diavetítést tartok neki kedves, nem rendetlenkedő ésvagy profin korcsolyázó-jégfalmászó reklámcicákról.

Az "Aludj hülyén!" verseny idei győztese

Fénymatek

Így az ötödik karácsony előtt már-már eljutottunk a hangulatvilágításig.

Lelki szemeimmel mindig is tökéletesen láttam, hogy alkatából fakadóan ez a veranda kifejezetten alkalmas akár a magazincsicsás ünnepi dekorhoz is. A barokkos túlzásokra mondjuk nem vágytam, de a hevenye fenyőágaknál kicsit szofisztikáltabb country style volt az elképzelés, amihez az én fejemben mindig is tündefények társultak. Idén beszereztük végre a kintre való pöttylámpásokat, és ezzel megkezdtük a (tavaly teljesen elmaradt) karácsonyhangulat növesztését, egyben remek téli funkciót találtunk a hajnalkafalnak. Bár utóbb kiderült, hogy egy kicsit túlméretes alap.

Műjégcsapsor

Megjegyzendő tanulság szöveges feladatba bújtatva: ha a 7,9 méteresnek jelzett fényfüzér leírásában olyan is található, hogy a csatlakozódugótól az első izzó távolsága 6 méter, az biz azt jelenti, hogy összesen 1,9 méternyi (amúgy tök jól kinéző) fényed lesz.

Nem összegezhető

A britán elrepült délre, a kajak meg ismét felkerült térelválasztónak, szóval hivatalosan itt a tél.

A közmegegyezés szerint unalmas november itt kicsit sem volt eseménytelen, de amiről nagyon szívesen írnék, az nagyon nem publikus, a többi meg annyira kaotikus, hogy visszaemlékezni se tudok – így kell igazán érdektelen posztot rittyenteni.
Nagyjából annyi maradt meg az elmúlt másfél hónapból, hogy rengeteget röhögtünk, és néha kifejezetten igyekeznem kellett, hogy a változatosság kedvéért végre kicsit a komfortzónám amúgy elég tág keretein belül maradjak.
Szóval ez most csak amolyan életjel; élek-élünk, nagyon is (a kölökmacska épp tobozfocizik, a kertbe bekerült egy faszamár is, mit akarhatok még?), és számomra is érthetetlen módon még ilyenekre is találtam időt-energiát,

„– Mit csináltál ma? – Hintalovat lenmagoztam.”

de valahogy az igazi fontosságok épp belül zajlanak, és jól láthatóan nem az a természetük, hogy kikívánkozzanak, úgyhogy egyelőre hagyom.