2011. október 30., vasárnap

Eleve Halloween

Mióta betettük a környékre a lábunk, ez a kedvenc házam.

A jó ég se tudja, mióta az enyészeté. Egyébként is vadromantikus hangulatú, de Mindenszentek környékén, a színes levelekkel főleg. Ha szellem lennék, ki nem hagynám a kísértő-körutaimból.

Közben pedig a hajadonrémisztő tökeink önállóan dekorálódnak félelmetesre:

Valódi pókkal
Faragás nélkül

2011. október 27., csütörtök

Állandóan átmeneti

Továbbá átmenetileg állandó. Közkívánatra végre: a konyha.

Kis lépésekkel és szép lassan, de nagy utat tettünk meg a mosogatólavórban fürdőző halott egér óta, viszont nem az volt a kezdet, és odébb még a vég, úgyhogy a hálószobához hasonlóan ismét sokfotós, kronológiailag nagyjából rendezett beszámoló jön (és legyetek szívesek nagyon értékelni ezt a tettet, mert a fotók összegereblyézése majdnem ugyanannyi ideig tartott, mint az, hogy a konyha elérte a jelenlegi állapotát).
Azokat a részeket nagyvonalúan kihagyom, mikor a konyhát egy kenyérpirító, egy lavór és egy vízforraló jelentette (kb. 3 év). Azt az időszakot is, amikor egy plusz szendvicssütő és egy ajándékba kapott üvegajtós italhűtő birtokában már-már Michelin-csillagossá váltak a körülmények, ezeket a fantáziátokra bízom. Az átmenetiség természetesen már ekkor is állandósult jelző volt, mert az így összeállt (és egy rajztáblával kiegészített) konyhasziget mindig oda költözött, ahol a legkevésbé volt a munkálatok útjában.

Az első képen a nagyjából eredeti állapot látszik, így nézett ki tavaly novemberig, bár itt már az ablakcsere előkészületei látszanak.
Hengerelt fal, kétszárnyú bejárati ajtó, kockás ablak. A retró csillár ingyen elvihető (vagy cementre cserélhető)

A tálaló szintén őslakos a Birtokon, jelenleg kettőbe szedve várja a felújítást (bár arról fogalmunk sincs, hova kerülhetne később)
Mindkét képen jól látszik, hogy a veranda felé, a bejárat mellett eredetileg teli fal volt

Hagyományosan itt is nádlapokkal és vakolattal borították a gerendás deszkafödémet, patkánymúmiás szigeteléssel a két réteg között.
De mi természetesen nem hagyhattuk annyiban a dolgot.


Tavaly nyár elején, mikor végleg idecuccoltunk, jött az egyes számú átmeneti konyha, a palántaneveldeként már megismert, ajtókból és egyebekből tákolt átmeneti konyhapulttal.
A végleges konyhapult beépüléséig ez az asztal is legalább öt különböző helyen állt a házban, de innen kezdve már volt rendes tűzhely, gázpalackkal.


És akkor végül tavaly novemberre alakult úgy időnk-pénzünk-kedvünk, hogy kicseréljük a szívemnek kedves, de szigetelésileg komoly hátrányokkal bíró, osztott ablakokat. Ugyanez a sors várt a kétszárnyú bejárati ajtóra is, amivel amúgy alig volt baj. Alul-felül tényleg csak a nagyobb szelek fütyültek be, mindkét szárnyat elég volt olyankor kitárni, ha a kezünkben egy bögrénél nagyobb tárgy volt, és kinyitni meg bezárni se tartott soha öt percnél tovább, amennyiben talppal is rásegítettünk. De egyébként tényleg szerettem.
A három ablakra és a bejárati ajtóra két asztalostól kértünk árajánlatot. Az olcsóbb majdnem négyszázzal, a drágább alig ötszázzal kezdte a licitet, úgyhogy mi inkább (ekkor először, de nem utoljára) elzarándokoltunk a csodálatos ajtóboltba, ahol használt házakat árulnak darabokban (innen lett az öntöttvas kályha is, meg később még pár kincs). És NAGYON sokat tudtunk ezzel a manőverrel megtakarítani.
Kép a bejárat felől, szemben a spájzajtó. A mesés hangulatú farönköket sajnos nem építhettük be, viszont lett egy plusz ablak a veranda felé.

Röpke két héttel később SzembeGyuri és sógora szépre vakolták az egészet. Addigra az is kiderült, hogy a verandára nyíló ablak beépítés előtt volt utoljára nyitható, menet közben beesett valami izé a másik izébe, ami miatt többé nem. Ennyit arról, hogy majd főzés közben nyitott ablakon át tudok a verandán henyélő vendégsereggel beszélgetni. Na jó, eredetileg az se volt terv, hogy három teljesen különböző méretű és alkatú ablakunk legyen.
Drámai vörös drapéria mint porfogó függöny, érintésvédelmileg kifogásolható, izgalmasan pozicionált függő kapcsolóval.

Ezek után ember nekiállhatott a majdnem végleges konyha elkészítésének, de voltak hátráltató tényezők.
A Mikulás minden erőfeszítése ellenére csak ennyit tudott összehozni, ráadásul a konyhapult-szállítmány is hiányos volt.

Aztán tavasztájt valahogy hirtelen és észrevétlen már nagyon kezdett konyhára hasonlítani az egész (miközben ember saját kárán és 2-3 tubus árán megtanulta, hogy 20 fok alatt nem lehet ám csak úgy lendületből sziloplasztozni, meleg vízbe kell előbb tenni a cuccot), az átmeneti pult meg a kertbe vándorolt.
Csak az utca felé néző ablakra került függöny, mert azért mégse nézze végig egy buszmegállónyi ember, ahogy reggel kómásan kávét főzök...

A legnagyobb értetlenkedést a környéken az váltotta ki, hogy a sütő miért nem a tűzhely alá került. Hát mert nem úgy akartuk.

Beépített bio-mosogatógépünk már van. Főkutya a parancsnoki hídon, szemmel tartja a felségterületét.

Majd egyszer lesznek a pult alatt körben szekrényajtók, belül polcokkal, kihúzható-eltolható ezzel-azzal, de ennek előfeltétele, hogy felbontsuk a padlóról a cementlapokat a konyhában és a folytatólagos nappaliban, és egységes szintre hozva a két helyiségrészt betonaljzat készüljön legalább. Most a kivágott falrész csíkjában konkrétan földpadló van, így tulajdonképpen hiába is takarítok. Viszont a konyha falait most már tényleg meszelhetjük, és ki kéne találnom, hogy milyen árnyalatú kopottas színt kapjanak az ablakkeretek, a spájzajtó és a bejárat.
A plafon újradeszkázása is majdnem teljes kész már, a réstömítések híján. Ez nem csak esztétikai szempontból volt fontos, hanem az (egyik) egér-útvonal eltorlaszolása miatt is (a függőleges, simára vakolt falon gond nélkül bouldereznek).

A dekorációs részletek kidolgozását az egyik ablakpárkánnyal kezdtük: a balatoni metlachi-padlós gyerekkor iránti nosztalgiából ez a szakasz mozaikos lett


Felső szekrények nem lesznek, egyrészt mert nincs túl sok falfelület hozzá, másrészt én bármit képes vagyok lefejelni, ami fejmagasságban van. Ellenben az edényszárító majd a falra kerül a sarokban, és alá a pultra mennek a csöpögést hasznosítani képes fűszernövények.
Közben pedig szép alattomban kezdjük a nappali felé is belopni a változásokat: az átjáróba tett étkező/dolgozóasztal eddig elég sötét volt, de aztán ember talált és gyalult egy nagyon szép szál régi deszkát. Tessék köré képzelni két oldalra a szintbe vakolt és fehérre meszelt falat...
Balra a spájzajtó, jobbra az utcai szoba (vendégszoba) ajtaja, hátam mögött a bejárat.


(mellesleg ez a 200. bejegyzés, most vettem észre)

2011. október 7., péntek

Pl. pöle

Persze a padláslakóink bármi más kistestű lények is lehetnek, de hangzás alapján legalább nyolcvan karmuk van, amivel hamarosan át fogják lukasztani a gipszkarton plafont.

Simán látom a harmadik szememmel, ahogy a fejünk fölött egy csorda apró, szőrös, négylábú M. Flatley szteppel csatakosra izzadva, teljes elszántsággal, és bár a vízió szórakoztató, azért kicsit aggasztó.

A pelére (térségi divat szerint ejtve inkább pölére) mint vélelmezhető elkövetőre pusztán azért esett a választásunk, mert mint kiderült, gyakori errefelé (és mert nagyon bájos kis állat, úgy egyébként).
Ez itt nappali pöle, olyankor szépen alszanak, csak estelente megy a randalírozás (fotó by agroatlas.ru)


Mivel a szakirodalom szerint a sziklás biotópokról teljesen hiányzik, ésszerű megoldásnak látszik, hogy sürgősen szerzünk és installálunk sziklás biotópot a Birtokra (közvetlen a tengerpart mellé), annyi már biztos, hogy a panelévekben kialakult rutin szerinti plafondöngetés, illetve a macska padlásra dobálása semmi eredménnyel nem jár. Szintén a szakirodalom szerint ugyanakkor a pöle téli alvó, tehát hamarosan nyugi lesz, remélhetőleg előbb álmosodik el, mint hogy a vadonatúj plafon megadja magát.

A helyi élővilág további furcsaságokkal is szolgál: egyrészt van migráló dinnyénk, ami szétköpködés útján állt neki szaporodni, és mire hazaértünk a tengertől, leveleivel teljesen elborította a járdát, enmaga (egész pontosan 3 darab csíkos van) pedig rohamos dagadásnak indult, de még nem lékeltük.

Flambírozott októberi dinnye, flambírozás előtt, októberben


Másrészt a britán idén a szokottnál korábban kezdte a délvidéki költözködést: hazatértünk után két nappal elcsomagolta a horgászfelszerelését és a sátramat, beült a harminc esztendős csodájába, és visszaautózott oda, ahonnan eljöttünk, azóta pedig SMS-ekben panaszkodik, hogy micsoda világ ez, ahol fizetni kell azért, hogy halászhass a tengerben és betedd a lábad egy nemzeti parkba.

(egyébként még mindig a munka-utazás-munka-utazás-stb vonalon hullámvasutazok, de legalább marad mesélni való a hideg téli napokra is, köszönöm, hogy addig is erre jártok)

2011. október 1., szombat

Kihelyezett Birtok

Az egész a britán hibája, minket csak beleugrasztott a hülyeségbe.

A británnak mindig hülye ötletei vannak, de időnként teljesen el tudja ragadtatni magát, én meg arról vagyok híres, hogy minden hülye ötletnek nagyon nehezen állok ellen. Már hetek óta nyünnyögött, hogy el kéne utazni valahová, de végül mindig maradt, vagy azért, mert főzőversenyezni kellett, vagy azért, mert íjászversenyezni kellett (mindezekről majd több másik alkalommal, kellenek a sztorik télre is), vagy azért, mert rájött, hogy egyedül igazán nincs is kedve menni sehova. Egy este aztán különösen lelkesen (és igazi térképet lobogtatva, ami nekem legalább olyan csábító, mint a nem mondom meg, mi) átjött, és mire a túrógombóc végére értünk, gyakorlatilag megállapodunk abban, hogy se pénzünk, se időnk, tehát menjünk a tengerhez, kempingezzünk, fogjunk halat, fiatalodjunk hatvan évet, és különben is.
A következő 24 óra leforgása alatt meggyőztük arról, hogy a kempingek buta módon már bezártak, de ilyentájt egész olcsó egy wifivel ellátott apartman is négy embernek meg egy kutyának. Ja igen, négynek, mert közben eszünkbe jutott, hogy másnap érkezik hozzánk hosszabb látogatóba az Esőisten apukám, de úgy gondoltuk, hogy neki se lesz ellenvetése egy ennyire idióta road movie live ellen. Még ugyanebben a 24 órában arról is sikerült lebeszélni a británt, hogy az alig 30 éves, egyébként igen csinos, de még rövid távú utazásra is teljesen alkalmatlan autójával, külön jöjjön, aztán pakoltunk és nekikerekedtünk.
Az utazás a várakozásokkal ellentétben viszonylag unalmasan zajlott, a britán a halálfélelme leküzdése ellen (mindig halálfélelme van, ha autóban ül, akkor is, ha ő vezet) a hátsó ülésen ülve grillcsipesszel lopkodta a túlélő gumimacikat a műszerfalról (mármint a gumimacik meg emberem túlélésének zálogát jelentették), amíg meg nem érkeztünk a tengertől negyven méterre álló házikóba, aminek egyébként túlnyomórészt a teraszán lakunk (ebben a pillanatban épp tűzijátékkal kedveskednek nekünk a parton).
A körülményekhez mindenki rendkívül gyorsan akklimatizálódott. Főkutya a leglazább strandkutya, akit valaha láttam, csajozik, fürdik és alszik (városban pedig még piacon is roppant jó modorú); a britán végre előszedhette halászként töltött éveinek emlékeit (ha összeadjuk, hogy mi mindennel foglalkozott, akkor két eset lehetséges: vagy legalább 172 éves, vagy Münchausen közeli, de főzni jól tudó rokona), így aztán jött a tengervízben főzött krumpli és a frissen szedett kagyló hagymás-boros módon készítve; apámmal megígértettük, hogy Esősistenségéből szabadságolja magát, úgyhogy az idő is jó, David Hasselhoff-gatyában kergeti el a dekorfelhőket is; emberem élvezi a szerpentineken vezetést; én meg azon túl, hogy óránként megjegyzem nyakig a tengerben, hogy már október van, megint (mint mindig) rájöttem, hogy teljes gőzerővel csak tenger közelében vagyok életben, szóval most valahogy meg kéne oldani, hogy a Birtoknak legyen tengerpartja.
Ehhez a meghitt viszonyhoz két perc se kellett az ismeretlen hölggyel