Birtokmegháborítás

Megnéztem, hogy egyáltalán beenged-e még a virtuális tanyámra a blogger, és be. Úgyhogy mesélek kicsit.

Bő két évvel ezelőtt, Kisvakond érkezésekor már felmerült, hogy ennyi és ekkora bundással a házban hamarosan nem lesz elegendő a rendelkezésre álló nappali- és kanapéfelület. Ezt a problémát frappánsan úgy oldottuk meg végül, hogy ember és Vakond elköltöztek, amúgy is jó ideje érett már ez a lépés. A frappaneitás netovábbjaként pedig csak a szomszédba bútoroztak át, így a britán házának sem kellett elárvulnia, a kutyák is bandázhatnak változatlanul együtt, továbbá fejenként másfél macska és egy-egy új kapcsolat birtokában egészen speciális értelmezési tartományba sikerült helyezni a kiegyensúlyozottság, a kommuna-idea és a határhúzások definícióit. De nem ezért nem írtam.

Mindezek közben-alatt-mellett és ettől függetlenül a pandémonikus hatások igen alig érintették ezen házak táját, szóval azon kevés szerencsések közé tartozom, akiknek az az időszak pont olyan volt, mint egy átlag szerda délután; a kertben, kertészetekben és erdőkben nem nőttek bosszantó tilalomfák, nem burjánzott a hülyeség, nem vert gyökeret félelem és gyűlölködés. De nem ezért nem írtam.

Világpara ide, magánélet oda, egyszerűen jólesett ez a 2-3 év csend. Nem csak itt a blogon voltam csendben, hanem magamban is, élőben is, kellett, ideje volt. De ha akartok nevetséges indokot is: gyakran a képtelenség miatt nem írtam, mert egyetlen gépem sem bírta olvasni a fotómasinám kártyáját, és hát ez van, közel 3 év kellett hozzá, hogy egy háromezer forintos madzaggal áthidaljam ezt azt orbitális technikai akadályt.

Mindazonáltal őszintén köszönöm, hogy hol privátban, hol kommentben, de időről időre érdeklődtetek, hogy élek-e még. Szerintem volt idő, hogy a hardcore olvasóknak többet jutott eszükbe ez a blog, mint nekem. Most már talán én is gyakrabban benézek ide, végül is lehet, hogy volt pár sztori, amit nem meséltem még…

És még mielőtt a jó memóriájú matekszakos olvasók elkezdenék rajtam számon kérni a másfél macskák rejtélyét, teaser-üzemmódban - és mert kell a cukiságfaktor is - bemutatom az adatkábel csodás működését a kétlakivá vált Dűne és a Vakondhoz átköltözött CC melletti harmadik számú macskát, a Birtok legifjabb és legéletrevalóbb lakóját. A képen a jószág – akin érthető okokból rajta ragadt a Gyösz megszólítás, bár nem ez a hivatalos neve - fellelt állapotában szerepel, illetve ekkor már nagyjából három napja istápoltam, tehát a bekerülési 32 dekájához képest már akár 35 is lehetett:

Vigyázz, iszik!

Sok nőnél jön el életében egy olyan pont, hogy még nem biztos benne, akar-e gyereket, de már nem szed tablettát. 

Nagyjából hasonló lelkiállapotban kezdtem késő ősszel kutyás csoportokat és hirdetéseket nézegetni, bő két évvel Főkutya távozása után. Mert bár imádom Vakondot, egyrészt hivatalosan ő mégiscsak ember munkatársa, másrészt meg aki volt már egyszer kétkutyás, annak szerintem mindig kicsit kevés lesz csak négy mancs, bármilyen csudás négy mancsról is legyen szó. 

Megkímélek mindenkit annak a részletes leírásától, hogy miért döntöttem végül úgy – én, akinek Hófehérke-génjei vannak és minden állatot folyton meg akar menteni –, hogy a közeli és távoli jövőben nem fogok menhelyről kutyát örökbe fogadni, se kicsit, se nagyot, legyen elég annyi, hogy nálam összehangoltan elrúgták a pöttyöst (azzal együtt, hogy továbbra is nagyra becsülöm a kitartó és megfeszített munkájukat). 

Azt hiszem, összesen 3 hét fészbúkpokol kellett ahhoz, hogy azt mondjam a Zuniverzumnak: na én nem keresek tovább, dobjon elém megfelelő időben egy olyasmi labrador mixet, mint Vakond, kölköt, és hogy ne lődözgessünk a vakvilágba, onnan tudom majd, hogy ez lett nekem szánva, hogy legfeljebb 50 kilométerre lakik tőlem. A Zuniverzum meg annyira jó haverom, hogy napokon belül a Vakondéval egzaktul megegyező fajtavariációt tolta az arcomba, 45 kilométerre tőlünk, és életemben először több mint 6 hetem volt felkészülni egy babakutya érkezésére.

   

Kisvakond, aki 8 hetes és 2 napos korában landolt a Birtokon, külsőleg gyakorlatilag egy Vakond-replay, annyi különbséggel, hogy - változatos festékboltokban csiszolódott dizájner-szótáram alapján – Vakond magasfényű, Kisvakond pedig selyemfényű. 

Azon kívül, hogy übercuki, imádnivalóan rossz és nagyon okos, a legfőbb tulajdonsága, hogy törpe vízműtelep. Illetve egy rövid ideig ezt hittük, de hamar rájöttünk, hogy valójában átfolyós vízmelegítő, ami egy szobatisztasággal épp csak ismerkedő kiskutya esetében sarkalatos felismerés. Ugyanis azóta bármelyikünk veszi észre, hogy a fekete kis testével az itatónál molyol – nem nehéz, egyrészt baromi hangosan iszik, másrészt legalább 830%-ban labrador, azaz páros mellső lábbal bele is ugrik a vizestálba –, az észlelő már kiált is, hogy „vigyázz, iszik!”, a másik pedig lehetőség szerint nyitja is az ajtót a kertre, és még így sem vagyunk mindig elég gyors reagálású hadtest.

   

 A Birtok régebb óta lakcímkártyás négylábúi változatos módokon reagáltak a kisbuflák érkezésére. A friss gyerekes barik (mire barilottót hirdethettem volna, hirtelen mind lebabáztak, 3 lány, 2 fiú az idei leltár) szokásos felháborodott toppantgatással fejezték ki, hogy ismeretlen betolakodót észlelnek, de hamar hozzászoktak. 

Mindkét macska meglepetést okozott: az általában mindenkitől Föld-Hold távolságot tartó Dűne cica már az elején egy tálból kajált a kicsivel, és hagyja magát ugyanúgy hömbölgetni, ahogy Vakond ahhoz hozzáidomította. Mindeközben a soha semmitől sem tartó CC nagyon sok napon keresztül csak a plafon magasságában mert közlekedni; eleinte igaziból rettegett a hatkilós kisvidrától, később meg csak úgy érezte, jól áll neki ez a drámakirálylánykodás, mostanra már be mer jönni a házba a padlón is. 

A legeslegesleghálásabb pedig nyilvánvalóan Vakondnak vagyok: a 3 és fél éves nem csak minden gondoskodó ösztönét zúdítja a kicsire, de a nevelés jelentős részét is átveszi, komolyan tehermentesítve engem azokban az időszakokban, amikor Kisvakond unatkozásból rosszalkodik. Elég, ha a selyemfényű rettenet csak ráfordul illegálisan egy bakancsra vagy papucsra, Vakond máris megy rendet tenni, nekem szinte rá se kell szólnom a tolvajra, a fennmaradó időben pedig profi birkózásra is tanítja az aprót. 

Nekem pedig sok év után újra minden létező zsebemben változatos jutalomfalatok lapulnak, és valószínű, hogy az idei eredeti kertészeti elképzeléseimen is kicsit módosítanom kell majd, de szerintem megéri. Az egy kicsit nagyobb fejtörést okoz, hogy hamarosan nagyobb kanapéfelület, és ezzel együtt nagyobb nappali is kéne...

Hülye Alvások Minisztériuma

Az esős időre való tekintettel. Meg amíg nem jutok hozzá jobban a betűkhöz.












Az egyéni kategória győztesen pedig egyértelműen CC:

14: 80 deka gorilla

A legváratlanabb szerelem.

Tulajdonképp ez a sztori is Vakond számlájára írható. Sajnos van neki hajlama az akrobatikus szökdösésre, ha haverkodásra van kilátás, és az egyik meglehetőst hideg reggel, mire igazán kinyitottam a szemem, már megint a buszmegállóban csóvált lelkesen, ezúttal valami fekete zoknigombóccal játszott. Kizavartam embert, hogy hozza haza (mármint Vakondot) (mert kevésbé neglizsés volt az outfitje e korai órán)(mármint embernek), ami meg is történt, ám fél percen belül irdatlan nyávogás hallatszott a verandáról. Dűne nem is szokott ilyet, ráadásul bent volt, kitártam hát az ajtót: a buszra váró zoknigombóc állt ott. Megkérdeztem, hogy akkor most bejön-e, vagy mi lesz, mire bejött és mi lett.

Az első kép a klasszikus mexikói felállás volt: Vakond ült az asztal mellett és a pulton ülő Dűnét nézte döbbenten, aki a földön lévő tálját nézte döbbenten, aminek tartalmát a frissen érkezett zokni minden zavar nélkül nekiállt felzabálni. Mindezek után kényelembe helyezte magát és belakta a házat, teljes terjedelmében. Két perc múlva már én kezdtem zavarban érezni magam, vajon van-e nekem annyi jogom itt lenni, mint neki. A 80 deka macskával 20 kiló öntudat is jött (és maradt), és a 400 kilós gorillákhoz hasonlóan oda ül/fekszik, ahova akar. (Néha rádobjuk amúgy a mérlegre, de roppant lassan gyarapszik, az egy kiló fölött adható bolhacsepp még mindig a dobozában figyel.) Érkezése után pár napot vártunk még, hátha felbukkannak kisírt szemű környékbeli kislányok a kölyökcicájukat keresve, de semmi, tehát CC hivatalosan is maradt.

Véletlen-e vajon, hogy az ajándékba kapott zoknin CC feje van?

Cseppet sem agresszív, de nem is hagyja magát megfélemlíteni, és gyakran ijesztően értő/értelmes megnyilvánulásai vannak (például meg lehet kérni dolgokra, mármint nem olyasmikre (még), hogy lécci főzz nekem kávét, hanem hogy figyi, rossz helyen vagy, menj már odébb oda, ahol mindenkinek jó – és odébb megy). Egyszer sem bújt el vagy ijedt meg semmitől, tényleg olyan, mintha régebben lakna itt, mint mi. Vicces jelenség, különösen úgy, hogy nem is klasszikus buta gyerekcica feje van.

Az, hogy Vakonddal jól kijön, nem meglepetés, végül is az ő nyomában haladva költözött be ide, de Dűnével is elképesztőeket tud játszani (mármint ebben az aszociális Dűne szerepe a meglepő főleg). Bokától tokáig fél másodperc alatt kapaszkodik fel nadrágon és pulóveren, szerintem engem már semmi nem ment meg attól, hogy végül bolond macskás öregasszony legyek – jelenleg varrástól a jógán át a főzésig és evésig mindent macskával a vállamon teszek, nem feltétlenül önszántamból. Érkezéstől kezdve egy egész hét telt el, mire CC egyáltalán érdeklődést mutatott kicsit a házon kívüli világ iránt, akkor tett egy bátor kört a kertben, de azóta se izgatja igazán, mi lehet kint a hidegen kívül.

Eddig úgy voltam a macskákkal, hogy a macska jó, a macska kell, a macskát a maga helyén erősen szeretjük – de ez a másfél maréknyi törpe hülyegyerek, aki simán benyávogta ide magát, annyira elképesztő jellem, hogy a nagyon bírom szóösszetétel meg sem közelíti azt a rajongást, amit villámgyorsan elkezdtem érezni iránta.

Úgyhogy immár kétmacskás a háztartás, ilyen se volt még.

12: A legkevésbé macska

Bár mégis a legmacskább.

Sok szempontból a sorban harmadik számú Centi cica, a divattervező műhelyből származó budai úrifiú volt a kedvencem, így amikor két éve elütötte egy autó (nem is értem, sosem mászkált ki az utcára), írni se akartam róla, meg macskát sem akartam többé.

De macska nélkül nagyon macskátlan (és túlegeres) egy ház… És hát akadt épp egy megmentendő homokvörös kiscica – sokkutyás házban a gazda két hét macskázás után rájött, hogy ő mégsem macskás alkat…

Kicsiként még akkora volt, mint egy bucka, de most már megnőtt annyira, hogy kiérdemelje a Dűne nevet. Felnőttként is különösen puha cica, mancstól szőrig mindenhol. Sosem karmol, ellenben hamar harap, cserébe nem zabál bele kint hagyott kajákba, nem ül laptopra, nem kuszál fonalat és egyszer se kellett tetőről vagy fáról leszedni, szóval egymás határainak tiszteletben tartásával remekül elvagyunk egymás mellett. Két év alatt jószerivel dorombolni se nagyon hallottam, viszont Főkutyától megtanulta, hogyan kell bekopogni a csukott ajtón – persze mindig megvárja azt a fél percet, ami pont elég ahhoz, hogy becsukjam magam mögött az ajtót, letegyem a seggem, ölbe vegyem a laptopot, na és Akkor kezd kopogtatni.  

Schrödinger óta tudjuk, hogy minden macska kvantummacska, Dűne viszont tényleg képes egyszerre két helyen is lenni. Van a faluban egy alteregója, aki rendszeres bejár a kertbe, aztán együtt ugrálnak fákon és tetőkön, de nagyjából 8 lépés távolságból már nem lehet megmondani, melyik melyik.

Naponta körülbelül 3 másodperc dédelgetést engedélyez nagy vonakodva (ilyenkor hangosan számolok), és még az alap macskatrükköt is kicsavartan alkalmazza: nem ő megy oda a néha betévedő macskautálókhoz/közömbösökhöz, hanem valahogy eléri, hogy maga a macskautáló járuljon a színe elé. Vakond kutya felbukkanása és szeretetterápiája óta kezd kicsit elpuhányulni, valamelyik nap figyelmetlenségből két másodpercre az ölembe feküdt, már kezdtem is aggódni, de aztán gyorsan észbe kapott, és úgy csinált, mint aki csak útközben megállt pihenni.

Csak szólok, hogy még mielőtt teljes szívvel szimpátiát kezdenétek érezni irányába, várjátok meg a nyári kalandja történetét is...

5: Gigavakond az ablakban

Meg kanapén, meg fotelban, meg mindenhol.

Sok éve ment már az agyalás, hogy ha és amennyiben majd valaha lesz újabb kutya, akkor az milyen, honnan, hogyan legyen, de leginkább az volt a kérdés, hogy Főkutya mellett vagy után. A korral zsémbesedő-rigolyásodó csudaplüsst nem szerettük volna felesleges stressznek kitenni, de azt is tudtuk, hogy egy kölök egy felnőtt kutyától nagyon fontos dolgokat tanulhat.

Hirtelen jött a döntés pont egy éve: legyen most. Gyorsan találtam egy alom megfelelőnek látszó ajándék kiskutyát, és mire odaértünk, már válogatni sem kellett, ő maradt az egyedüli lány. Fényes, bársonyos, koromfekete gömb, aki lendületesen ásott mindenhol, mint egy inverz óriásvakond.

 

A falkasorrend beállítása után még fél évig nagyokat bandázhattak Főkutyával. Egy ideig úgy látszott (izé, itt kell megjegyezni, hogy annyira fekete, hogy a legtöbb esetben alapvetően nem látszik sehol, legfeljebb a havon), csak lábra nő, de most több mint egy évesen már kifejezetten szép formájú kutya, még mindig ugyanolyan csillogóan fényes bundával. 

Adatvédelmi okokból a legfőbb szuperképességeiről sajnos nem mesélhetek. De olyanokat például elárulhatok, hogy hónapokig selejtesnek tűnt, nem találtuk ugyanis a biciklizőpontját az elvárható helyeken; hiába vakargattuk mindenhol, nem moccant automatikusan a lába (végül meglett, érthetetlen okokból a mellkasa közepén hordja, de csak hanyatt működik). A fürdőablakban kifejezetten szeret ücsörögni, mint egy 30 kilós szerecsen nipp a kapitányi hídon. Strandkutyaságban méltó utóda Főkutyának, vízfüggőbb, mint egy vidra, és ő is tud spontán nemzetközi kapcsolatokat szőni.

A mindig megfontolt és higgadt Főkutyához képest Vakond maga a szeretetvezérelt káosz, állandóan pörög, mert mindenkit szeretni akar és nem hagyja, hogy őt ne szeressék. A mizantróp aszociális macskát, aki simogatást se nem kér, se nem tűr, hatalmas eltökéltséggel és kitartással addig nyalogatta agyon szelíd erőszakkal, míg a macska végre megadta magát, most már ő provokálja ki Vakond figyelmét, ha netán elmaradna. A barik is egyenként minden nap megkapják a maguk orronnyalását tőle, konkrétan sorban állnak érte.

Csányi Vilmos az egyik könyvében mellékesen említette, hogy a „labradorfélék szeretnek tárgyakkal babrálni”, így arra a kérdésre, hogy hol van vagy mit csinál épp Vakond, a leggyakoribb válasz az, hogy babrál (kavicsot, faágat, tégladarabot, papucsot, bármit). Néha pedig indokolatlan bú kapja el, ilyenkor csak néz, mint egy bánatos zokni, nagyokat sóhajtozik, de aztán épp ilyen hirtelen meg is feledkezik a bajáról és pörög tovább.

Vicces, fárasztó és lefáraszthatatlan társasága nélkül Főkutya távozásába valószínűleg még jobban belecsavarodtunk volna, szóval már csak ezért is szeretem.

(Kullancsilag Vakonddal már nem kockáztattunk egy pillanatot sem, gyógyszerellenesség ide vagy oda, Bravecto tablettát kap, működőnek tűnik.)

Világjáró avokádó

A gazdatest legkorábbi múltjáról csak annyit tudni bizonyosan, hogy Edinburgh-alsó egyik szupermarketjében ücsörgött a ládában, majd néhány haverjával együtt a Felföldön lett jóízűen elfogyasztva. 

Ezt követően az egyik tettestársam a magokat Budapestre menekítette, fogpiszkálózott velük, ahogy kell – és aminek mikéntjéről nekem fogalmam sincs –, majd mikor a mag megrepedt, elhozta nekem. Ebben az állapotában sem tudtam sokkal többet az avokádók igényeiről, de úgy gondoltam, a gyakori gyengéd spriccelés jót tesz nekik, és miután eredeti származása homályba vész, skót népdalokat is dudorásztam neki. Veszettül megindult.

Ekkor aztán mi is megindultunk tengeriránt, és hát ennyi törődés után mégsem hagyhattam itthon egyedül a macskával. Jó, a macskafoglalkoztatást a británra bíztam, szóval ráhagyhattam volna a kis cserepest is, de ismerem, hogy mennyire túlgondolja a növényféléket, meg mennyire hideg és sötét a háza, meg aztán pakolgatta volna ki-be a napról, sűrűn hőmérőzve és széljárást ellenőrizve, szóval a macska mégiscsak egyszerűbb kezelésű, mint egy avokádóbébi, úgyhogy nem vicceltem, cipeltem magammal nyaralni, mint Leon a rákvirágját.

 

(A telefonom egyre rosszabb fotókat csinál, de végül is nem az a dolga) 

Remélem, most nem lesz bánatos és nem veti vissza a fejlődésben, hogy egy darabig újra a somogyi rackákat kell bámulnia az adriai vitorlások helyett. Illetve nem tudom, mi lesz, ha mondjuk két év múlva, kétméteresen családfakutatásra adja a fejét, és el kell vinni oda, ahol az igazi gyökerei vannak. De hát mindegy, én szoktattam rá az utazásra...
Az biztos, hogy a távollét miatt a cica nem tűnik sértődöttnek. Kaptam tőle ajándék egeret is az ágyamba. Meg a biztonság kedvéért odatette a plüsspatkányt is, nehogy ne vegyem észre.

Képes kutyafutta

Úgy besértődtem a picasára, hogy átköltöztem a flickrre, és most amúgy tesztként, másrészt hiánypótlásként egy képes összefoglaló jön, egyelőre csak a telefonomból előásott fotókból.

Klasszik kora őszi reggel: a póz bármi lehet, egy a fontos, hogy zavarhasson bármiben, amit épp csinálok.

 

 Kis időugrás: kora tavasszal szoktak ilyen nagyon dekorfelhők errefelé járni.

 

Ezek meg ellepték a tágabb vidéket (egy darab is elég sok légköbmétert foglal el, és több mint egy tucatnyian vannak).

 

A Birtok első sünje, bár szerintem nem ez volt a terve. Ember csak összeszedte a barikarámnál a szemétnek látszó krumpliszsákot, ami gyanúsan súlyos volt. Miután szétvágtuk a rátekeredett hálót, még az almaebédet se várta meg.

 

A kaotikus szervezések és időjárási anomáliák miatt néha kénytelenek voltunk gyerekmunkásokat is foglalkoztatni a bálázások idején, de csakis esztétikus és környezethez illő munkaruhában.

 

Többen hiányoltátok Főkutyát, köszöni, megvan.

 

Amikor Centi cica bádogembermacska volt. Az S.O.S. műtét egy terasz műanyag asztalán zajlott másfél órán át, utána divatos ezüst fertőtlenítővel fújták le. A "there I fixed it" típusú (több kör után is céltalan) gallérhosszabbítást (feat. PET-palackból vágott szalagok, ezüst szigetelőszalag és tűzőgép) a doki később lefotózta, mert ilyet még ő sem látott (a képen még az eredeti műholdvevő látható).

 

Idén is volt legkedvencebb kisbarim, ő Henrik.

 

Második számú kedvencem, a bonsaibari ráaludt az anyjára, miközben a mamát nyírtuk (főszerepben a mindent bíró Fiskars olló).

 

Errefelé időnként maguktól megnyílnak a földek, és akkor például a rendsodró is bele tud sodródni az ilyen vájatokba (és azért tart sokáig kihúzni, mert előbb abba kell hagyni a röhögést, illetve le kell beszélni embert arról, hogy praktikusan felismerve a helyzetet, szerelőaknának használja a kocsihoz a lukat).

 

A hétköznapjainkba teljes legitimitással fértek bele olyan mondatok, hogy "felugrunk a karikás ostorért, csak előbb le kell slagoznom a háztetőt". A slagozásról nem készült kép, de a tetőluk meglett, már csak egy apró ponton ázik be néha a veranda.

 

A négy fekete háziszörny időnként képes eltévedni a bozótosban a villanypásztoron túlra, de az illegális legelést is eléggé élvezik és közben nagyon mesebeliek.

 

A konyhabútor még mindig folyamatban, ahogy említettem, épp a színekkel bajlódom.

  (Amúgy a blogger is bekaphattya az összes logikátlan változtatásával, de innen egyelőre nem tervezek költözni)

Catwalk

A vándorcirkusz-feelinghez már csak egy bugra rackanyáj hiányzik előttünk-mögöttünk.

Úgy indult az új világrend, hogy Főkutya a kora tavaszi vad csajozás közben beszerzett egy sportsérülést, és a regeneráció része egyrészt a rendszeresen gyógytorna (lassan tényleg nyithatok egy állatkórházat), másrészt a kontrollált, pórázas séta. Mivel itteni életünk óta ő csak a széllel szaladgálva, önállóan intézte a mindennapos ügyeit a távoli bozótokban, eleinte komoly logisztikai fejtörést okozott, hogyan illesszünk be az amúgy is eseménytelen életünkbe napi 3-4-5 sétát is.

A téli punnyadást egyre jobban unó macska viszont teljesen fellelkesedett az új, kiszámíthatónak tűnő eseménysorozatra. Kezdettől kötelességének érzi, hogy csatlakozzon minden sétához, lassan az se lepne meg, ha ő hozná a kezembe a pórázt, mikor úgy gondolja, ideje menni. Ha pedig véletlenül máshol akad dolga és nem tart velünk, Főkutya két lépésenként néz körül, felbukkan-e valahol Centi.

A macska átlagosan öt métert tud normálisan sétálva megtenni, utána jön a pampafűben lapulva vadászás (ránk), az áramszedő-farokkal, cikkcakkban rohanás, a lepkék lendületes lepofozása a levegőben, aztán travoltás lazasággal az út folytatása, néha megpihenve.

Séta közben hirtelen megtámadta a szieszta

Szerintem nagyon bánatos lesz, amikor Főkutya majd újra szabadon rohangászhat, és elmarad a kötött program. De lehet, hogy addig megtaníthatom őket, hogyan sétáltassák pórázon egymást.

Centin múlott

Jellemgyenge lúzerek vagyunk, ez van. 

Pedig mindketten sokáig meggyőződéssel hittük és mondtuk, hogy nem akarjuk ezt többet.

Megtévesztő kép helye

Leginkább az aggódást meg az elvesztést, de hát ezt macska esetében csak úgy lehet elkerülni, ha az ember a macskatartást is elkerüli. Csak aztán elkezdtek szaporodni a házban az egerek, ráadásul mindig akad olyan ismerős, akit meg kell menteni több alomnyi váratlan cicától, és mint az várható volt, vörös kiskandúrra nehezen mondunk nemet, most se sikerült.

Mert úgy néz

Így érkezett hozzánk Centi (majd ha megnő, lehet, hogy Méterre változik a neve), aki az első napot láthatatlan macskaként töltötte a házban, ha mégis mozgott, azt lassított felvételként és laposkúszásban tette. Második nap valaki átpöccintette rajta a tempókapcsolót, azóta csak villámcikkcakkban közlekedik, ha Raklap mégis visszatérne, még ő is beleszédülne. Főkutyával még nem haverok, de óráról órára csökken köztük a távolság.
Főállásban most azon munkálkodom, hogy ne szeressem, de egyértelműen vesztésre állok. Már csak azért is, mert már most biztos, hogy ha óriásegerek támadnák meg a Birtokot, akkor hősiesen megvédene.

Rosszkedvünk hete

Szokatlanul panaszkodós poszt.

Kellemetlen meglepetésként ért a vízművek kék embereinek megállapítása, miszerint az óra azt mondja, az elmúlt 4 hónapban 111 köbméter vizet fogyasztottuk. (Fizikai képtelenség, óra nem pörög, szivárgás nincs, nem nőtt medencénk, nincs teli az emésztő és a ház is áll még.)
Rosszul esett, mikor megtudtam, hogy bemérettethetem az órát, de ezt nekem kell előfinanszírozni, és persze semmi garancia arra, hogy hibásnak nyilvánítják. (Pár éve volt egy ilyen sztori a megyében, ott ezer köbméter túlfogyasztásnál állapították meg, hogy az óra jó.)
Elég ideges lettem, mikor másnap a mosógép dobja leszakadt, végképp használhatatlanná és javíthatatlanná téve a masinát. (Tavaly egyszer már fixáltunk, ennyit bírt, 18 éves.)
Nagyon elszomorodtam, hogy ennyire hirtelen vitték el szexturistáskodni a kedves racka kosunkat. (De jó helyen van és jön vissza.)
Rendkívül felbsztam az agyam, mikor a raktáron lévő, megrendelt és kifizetett új mosógép a visszaigazolásban 2 napra ígért szállítási idő elteltével sem érkezett meg, és a tehetetlen, jogkör nélküli ügyfélszolgálatos papagájokkal küzdve sehová sem jutottunk. (A gép egy hete nem érkezik. Edigital soha többé. Most küldjem addig hozzájuk a szennyest?)
De mindezeket rendkívül lazán tudnám semmibe venni, ha a három napja nyomtalanul eltűnt Raklap cica végre hazajönne…

Rejtélyes szelek

Ezek a jószágok direkt szopatnak minket.

Szagolgattunk körbe, valami büdös. Szagolgattuk a saját ruháinkat, mégiscsak ölelgetünk kisbarikat napszámban, de a ruhák csak enyhe kisbaris bukét árasztottak. A kifogásolt szag viszont olyan masszív volt, hogy házat lehetett volna építeni rá. Kizárásos alapon végül Főkutyát azonosítottuk szagforrásként. Mint aki görénnyel hempergett, majd utána nutriába törülközött. Olyannyira penetrállott, hogy a barik istállójában is érezni lehetett a deszkaajtón túlról. A fő gyanúmat egy falubeli kisfiú fogalmazta meg egyszerűen, de nagyon komoly fejjel: szerintem lefingta egy borz.

Főkutyát eddig életében egyszer kellett megfürdetni, akkor teveszarba fetrengett (vándorcirkusz Kőbánya közepén), így kutyasampon nincs a háztartásban. A nagyanyai praktikák szerint a paradicsomlé az, ami aztán minden szagot kivisz a bűzlő bundából, de valahogy nem tudtam magam elképzelni, ahogy a maradék paradicsomlevest tarhonyával belemasszírozom a bundájába, vérszín patakokat képezve így a fürdőben. Maradt a szódabikarbónás víz (2 ek. szb, 2 csésze víz), bátran ajánlom, ha bárkit lefingna egy borz.

A hétvége egyébként egy sürgősségi szülészeti beavatkozással kezdődött, méhész-kecskész barátunknál az egyik kiskecske úgy gondolta, két előrenyújtott láb helyett ő Superman-alakzatban, egy lábbal előre jönne ki az anyjából. Ezt muszáj volt korrigálni, és mivel embernek kb. fele olyan keskeny a keze, mint a kecskésznek, rá hárult ez a nemes feladat, jól meg is mentette anyát és gidát. 

Miután így már nagyon ismerősek voltak mindenféle szülési folyamatok, tegnap reggel nem volt kétségünk, hogy a fekete rackalány szülni készül: 3-5 percenként görcsbe húzódott a teljes teste, produkált egyéb jeleket is, úgyhogy az egész napot ennek rendeltük alá, bízva abban, hogy tisztes távolból, de egyszer élőben végignézhetjük egy saját racka ellését.

Kétóránként félórákat fagytunk oda a karámba, subás barihasat bámulva. A kicsik randalíroztak.

Rackatorony

A fekete lány pedig, döcögő anyahajó-mozgással, pont olyan unott fejjel kérődzött, mint a többiek. És déltől kezdve egyetlen görcsöt sem láttunk. Gyorsan átforgattam a szakirodalmat, ami szerint léteznek előkészítő fájások, úgy 1-6 órával az ellés megkezdése előtt, és különben is a szülések 80%-a hajnalban történik, úgyhogy mindenki nyugodjon le, majd reggelre megszaporodik. De a jelek szerint a fekete anya nem olvasta a szakirodalmat, a létszám ma is változatlan. Kecskész barátunk a borz után szabadon így foglalta össze a lehetőségeket: nem lehet, hogy csak nem akart pukizni előttetek, de már nagyon gyötörte a görcs?

Mindenesetre erősen figyelünk, és közben örülök, hogy legalább a macska a héten még nem csinált semmi hülyeséget.

Tetőbalett

Mosómedve híján sem unalmas az élet, a macska tesz róla. 

Mikor a 90%-osan beltéri Raklap este 11-kor sem volt még itthon, egyből eltiltottuk a haverjaitól kutató-mentő üzemmódba álltunk, siheder cicával bármi történhet ugye. Hang után fülelve a tetőgerincen találtuk meg végül, és bár fogalmunk se volt, hol ment fel, logikusnak tűnt, hogy le is tud majd jönni, nem egy kripli alkat. De ciccekre és szép szóra is csak további nyervogás volt a válasz, és nemigen mozdult.
Elő a létrát és a fejlámpát, ember fel a verandatetőre, hogy közelebbről szólongathassa a kis hülyét. Hasztalan, a billegést és légtornászkodást biztonságosabbnak ítélte, mint a tetőről leslattyogást. A tetőre fektetett létrán se akart lemászni. A vaksötétben ekkor szuttyogós sárban csúszkálva a hatméteres deszkát cibáltam elő a pajtából, feltoltam embernek, de a vörös szőrdög a hidat se kívánta igénybe venni, viszont néha el is tünedezett a tető túloldalán, mi meg álltunk a tető különböző pontjain a szita esőben, és a sötét panorámába révedve töprengtünk, mennyire is vagyunk normálisak.
Amikor ahhoz a motivációs-csalogatós részhez értünk, hogy már tíz perce rumbatököztem a macskának a kajászacskójával, vártam az álmukból felvert szomszédok felbukkanását (igen, itt ennyire csend van éjszaka), de aztán eszünkbe jutott, hogy SzembeGyuri képes volt egyszer fél évig a tetőn etetni egy cicát, aki nem mert onnan lemászni, szóval talán mégse nézne hülyé(bb)nek senki.
Kezdtünk odafagyni a helyzetbe, egész macskagenerációk anyukáiról megemlékeztünk már, ekkor ember úgy döntött, ő kúszik fel a tetőgerincre a jószágért a fektetett létrán, na és akkor jött rá, hogy a macska azért nem indul, mert a lejegesedett palán csúszdázáshoz még ő sem elég bátor. Innen már csak plusz két létra és a teljes testsúlyom kellett a veranda tetejére, hogy a felkúszásos macskamentés viszonylagos biztonságban megvalósuljon a lejtős jégpályán.
A szétfagyott és megrettent állat a kezemben zizgett, mint a rezgőcsiszoló, és foggal-körömmel ragadt rám a biztonság kedvéért (kissé karcos is most a szemöldököm), egészen szánni való volt. Pont addig, míg be nem hoztuk a házba: innen kezdve klasszikus háládatlan kisköcsög üzemmódra váltott, még Főkutyát is lepofozta kicsit, vagyis pont úgy viselkedett, mint egy macska. Remélem, nincs kedve többet megismételni a tetős mutatványt, mert ez esetben én legfeljebb annyit vagyok hajlandó tenni, hogy a fűtött szobából oktató diavetítést tartok neki kedves, nem rendetlenkedő ésvagy profin korcsolyázó-jégfalmászó reklámcicákról.

Az "Aludj hülyén!" verseny idei győztese

Déjá vu

Ezt a dézsából ömlést láttam már valahol… 

Az instant szívleállást okozó tetőszigetelős árajánlat után megérkezett a Szomszédnéni Produkciós Iroda (erdélyi generálkivitelező fiúk, hónapok óta dolgoznak más házakon a faluban, és széjjelröhögöm magam azon, hogy az ő ízes dialektusukra simán hallgat a gugli hangalapú keresője, a mi hochmagyarunkra meg nem), csóválták a fejüket szinkronban, majd bádogimplantátumot ajánlottak. A terv: horizontálisan bemetszik flexszel a ház palatetejét, bedugják a bádoglapokat, és a szigetelt verandatetőre vezetik így ki az egyébként a háztetőn belülre folyó vizet.
Meg is állapodtunk, hogy délután, ha a saját melóval készen vannak, jönnek és csinálják. Megbeszélt időben érkezett is lélekszakadva egyikük, de csak azzal a hírrel, hogy a földmunkagép épp most vágta át emésztőásás közben a vízcsövet, ömlik az utcára a víz, úgyhogy talán ma mégsem jönnek. Kezdtem rezignáltan tudomásul venni, hogy mások vízömlenyei is továbbra is hatással vannak ránk. De másnap aztán tényleg jöttek, megcsinálták, mi pedig újra vártuk az éjjelre ígért Ragnarököt.

Anomáliás kert: október 20-án virágzó orgona

Ember hajnalban arra ébredt, hogy a veranda szárazabb, mint a legjobb cabernet. Mégis lapátolással töltött két órácskát, mert a kertben viszont nagyjából pontról pontra megismétlődött a két évvel ezelőtti iszapáradat. Most a rizstermesztés lehetőségeit mérlegelem.

Egyéb híreink:

- Megkaptam a parasztdizájner-diplomámat, ami még csak nem is bizonyítvány. A hivatalos felirat szerint: Igazolvány.

- A britán írott angolja napról napra érzékelhetően romlik, de ő ezt arra fogja, hogy nem a monitort nézi, hanem a billentyűzetet. A „sleeped” indoka konkrétan a kevés tea volt…

 - A HVE* okán az emberiségbe vetett maradék hitem is megszűnt. Saját érdekemben jobban teszem, ha tavaszig ki sem mozdulok a kapun túlra, inkább elmerülök a viktoriánus angol irodalom udvarias közegében.

- Majdnem lett még egy macskánk. Szerintem csúf a maga aranyos módján, a britán szerint aranyos a maga csúf módján. Groucho Marx-szemöldökök, hátrapöndörödő fülhegyek, mérhetetlen bátorság – simán hazakísérte embert, haverkodott Főkutyával, majd beköltözött a verandára egy éjjelre, a reggelivel viszont valószínűleg megsértettük, mert távozott. Lehet, hogy megsejtette, ha marad, ő lesz a Kinti Macska (vö. kinti papucs, benti papucs).

Koncentrálást jelző nyelvcsücsök a körtefán egyensúlyozva

- Raklap Mangó, aki – micsoda meglepetés – Benti Macska lett, igazi terrorista kommandós gengszter, szóval normális macska. Jelentős időt tölt a billentyűzeten, most is csomó olyat töröltem a szövegből, hogy „deaffffffffffffffffffffakjápppppppppppppp pr”, de már egeret is fogott, többször. Apró szépséghiba, hogy ezeket az egereket korábban már megfogta a csapda, és ő csapdástul vonszolta a jószágokat ide-oda, de ettől nem volt kevésbé büszke magára. Mióta becementeztük az aktuális lukakat, a törpedoromboló a kertből hoz be magának egeret játszani. Ezt a félreértést még addig kell megbeszélnem vele, amíg legalább kicsit is nálánál felsőbbrendűnek tart (ha megtanul egyedül lemászni a fák magasából, vélhetően ez teljesen elmúlik), különben rosszabb lesz az egérhelyzet, mint macska előtt.

* helyi választási események

Import áru

Meglepetésszerűen érkezett.

 Hobbikertész jobban izgult, mint én – mert én akkor még nem tudtam, hogy kéne valamin izgulnom, ő viszont tudta már rég, hogy hoz nekem egy cicát, mert szó mi szó, nagyon macskátlan volt a háztartás. Így végre élőben is megtapasztalhatta, mennyire kommunikációképtelen vagyok új állatok felbukkanásakor.

Szépen pingált Cicaházban jött

A három fagyigombóc méretű vörös lény neve egyelőre kérdéses, sanszos a Raklap (ott pont jól el tud bújni Főkutya kíváncsi orra elől), de ebbe a kérdésbe még van beleszólása legalább egy embernek. Miután megfogadtam, hogy többet benti macskát nem akarok, ez a tízhetes példány (hm, a Példány is egész jó névnek tűnik most hirtelen) profin használja a macskaalmot, csak hogy legyen min gondolkoznom.
Jelenleg leginkább ahhoz kell hozzászoknom, hogy két szeme van.

Cica

2010-2014

A negyedik

Összesen kilencedik, de nem matekozni vagyunk itt.

Egy hónappal ezelőtt volt rackanyírás, akkor már éreztük az utolsó, még fiallás előtt lévő anyában a rugdosódást, szakszerűen 1-2 hetet adtunk a születésnek. Az idő telt, a nyírott kismamán egyre jobban látszott a kerekedő tőgy is, de a kicsi csak nem akart kimászni a bio inkubátorból.

Ma reggel 9-kor már tényleg rutinosan láttam, hogy ez még ma meglesz, talán délután. 10 után nem sokkal a birkavoyeur szomszéd tekert át ezerrel, hogy most nézte végig a kerítéstől a gyors szülést, fussak-szaladjak, mert közelről is meg akarja nézni az aprót. Aki szintén kos lett, így 3-1 a fiúk javára.

Csudagyönyörű, fahéjas színű, erős, egészséges

A szülésközeli élménynek és időzítésnek köszönhetően irtózatosan sok fotót csináltam megint, melyek nagy része természettudományos szempontból is érdekes, de azt hiszem, a nézőközönség erre még nem elég érett, legfeljebb állatorvos-hallgatók értékelnék igazán.

Nagyjából 7 perces korában, levágott szülési folyamatokkal

Szóval ide csak a cukiságválogatást tolok, véres részletek nélkül.

Anyanyelve

Apja szarvaival

Tiszta állatklinika volt a mai nap egyébként, egy ponton már állatfarmos szappanopera-szereplőnek éreztem magam, mert volt más kaland is: a macskának túl nagy volt az arca, úgyhogy a doki megmetszette a vonásait (már jól van. A doki is). Bónuszként itt egy korábbi kép a szuicid kamikaze tesztoszterontúltengéses macskáról azoknak, akik nem néznek fotókat a tumblren.

Ezért sem merünk elöltöltős mosógépet venni

Macseb

Állatira jelentős esemény történt a Vörös Hadseregben.

Alfi blogját és a Vérmacskát is olvasva elég gyanús, hogy a mienk az nem is valódi macska, de ennek ellenére is érdekes, hogy az együtt töltött idők során Főkutya és Kalózmacs jelleme hogyan változott a másikuk hatására. Jelenleg azt mondanám, hogy a macskába is jutott egyharmad kutya, meg a kutyába is egyharmad macska. Extra simogatásért például a Főkutya gyakran kézhez jön, ellenben a kicsi szörnyeteg nem egy önállóan törleszkedő fajta, de míg mondjuk a macskán és a macska alatt bármennyit lehet heverészni, a nagyobbik veres azt is legfeljebb másodpercekig tűri, hogy párnának használjam, mikor úgyis a fűben fekszik az oldalán.
A minitigris azzal természetesen kezdetektől fogva próbálkozott, hogy tandemalvás esetén lehetőség szerint minél közelebb húzódjon a nagybundáshoz, de Főkutya mindeddig tartotta magát az elveihez. Most viszont szerintem már csak úgy csinál, mint aki nem veszi észre a roppant jól felépített és igen türelmes stratégiát. Lehet szavazni: mikor fognak már tenyérnyinél nagyobb felületen is összebújni?

Főkutya néha akár percekig is képes elviselni ezt az intim közelséget

Töltődöm

Az életem néhány pillanatát a diznistúdió rendezi.

Csendélet tegnap estéről: a frissen vakolt nappali falai között a kutya a kandalló előtt heverészett, a macska az egyik fotelt foglalta el, az egér pedig a másik fotel karfáján ücsörgött. Igen, átrágta magát a nedves malteron. Aztán a rendezést átvette Tarantino, és a macska akcióba lendült…

Rozsdás körkép

Patinás vaskerék csíkos macskakarikával, a körtefa és a kerekes kút környékén