Kívánságok az új évre

Sok van, de összefoglalom.

Röviden: mindenkinek legalább annyi jót, mint amennyit magamnak kívánok. Hosszabban: legyen úgy, hogy jövőre minden eddiginél több vidámat tudok itt Nektek mesélni, Ti pedig szívesen jöttök ide vissza mindig vidámodni és még több vidámat mesélni nekem. Ez logikusan szerintem elég sok jót jelent.

És mellékesen legyen a jövő év ilyen tüzesen-varázsosan szép is

Köszönöm, hogy eddig is velem voltatok. Sosem gondoltam volna, de nagyon sokat számít.

Töltődöm

Az életem néhány pillanatát a diznistúdió rendezi.

Csendélet tegnap estéről: a frissen vakolt nappali falai között a kutya a kandalló előtt heverészett, a macska az egyik fotelt foglalta el, az egér pedig a másik fotel karfáján ücsörgött. Igen, átrágta magát a nedves malteron. Aztán a rendezést átvette Tarantino, és a macska akcióba lendült…

Igyekszem csak jót...

...mesélni, tehát rövid lesz.

Majd ha egyszer valami csoda folytán már tudok rajta röhögni, akkor talán azt is megírom, hogyan nem kaptam idegösszeroppanást, mikor utolsó cseppként 23-án délben az egy hete már amúgy se működő karácsonyi vásár helyszínéről elvitték a mobil WC-ket is, de jelenleg az a helyzet, hogy a láthatatlan bejegyzés óta még inkább csak úgy látnám üdvözítően megoldottnak az életemet, ha hirtelen felzabálna egy megzakkant dinoszaurusz.
Jöjjenek inkább a jó dolgok. Sok barátom kijött az elátkozott helyszínre meglátogatni és fenyőt venni, legalább így tudtunk találkozni. A blog olvasói közül Szilvai is eljött fáért, Csaba pedig cseresznyés csokival lepett meg, nagyon köszönöm nekik, nagyon jólesett. Az utolsó hétben, amikor már komoly pörgés volt, az eladást megdöbbentő módon kifejezetten élveztem, és az egy hónap alatt találkoztam jó néhány nagyon érdekes, kedves, fura és emlékezetes figurával is. És azt is eldöntöttem, hogy a korábbi tervekkel ellentétben sosem fogok eladásra szánt fenyőerdőt ültetni a Birtokon.
Ellenben arról még fogalmam sincs, hogy mikor megyek haza a Birtokra és addig is mi lesz.

Karácsonyi nyelvlecke

Van azért ebben valami bájosan ironikus a jelen helyzetet tekintve.

Semmi vicces, pusztán érdekes tényeket közlök, mert eleget volt felül a nyavalygós láthatatlan poszt kitört belőlem a spirituális nyelvész.
A fenyőt, fenyőerdőt angolul úgy mondják: pine. Ám ha igét (bocs, főnévi igenevet) csinálunk belőle, nem azt jelenti, hogy fenyőzni vagy fázni, hanem sóvárogni, epekedni. És ha ezt megtoldjuk azzal, hogy away (el, távol, messze), akkor megkapjuk, hogy sínylődik, elemésztődik ésvagy (ritkán) fogcsikorgatva kitart. Csodaszép.

Ti akartátok

Azok kedvéért, akik nem bírják a negatív hullámokat, a következő hosszú bejegyzés csak kijelölve olvasható, saját felelősségre. Én szóltam.

Valójában nem szeretném részletezni a problémákat, többek közt mert borzalmasan unom, hogy mindent ez a nyünny határoz meg, és az se segít, ha nem foglalkozom vele, meg az se, ha igen, de szabadulni tőle nem tudok. A kifogyhatatlannak hitt erőm meg optimizmusom fogták a cekkereiket és nélkülem léptek le valami jobb helyre, és nem mondták, jönnek-e majd vissza. De azért próbálom vázolni a tényállást, mert tényleg nem tisztességes és kiegyensúlyozott tájékoztatás, ha csupa móka, kacagás és paradicsom ez a blog.
Mivel az Univerzum mindig törődik velem, úgy gondolta, hogy olyan helyzetben, amikor egyszerre kell megküzdenem a saját szörnyeimmel és mások démonaival is, akkor megteremti nekem az akcióhoz a (szerinte) tökéletes helyszínt is. Úgy tűnik, igaz volt a megérzésem, tényleg egy könyvben élek, de most a bájosan idióta Pratchett-regényekből átkerültem egy Bergman-féle vizuális előszóval rendelkező szürreális cyberpunk novellafüzérbe.
Ezeket a sorokat egy homeless-szagú lakókocsiban, mobilnet segedelmével írom a főváros peremén, mert itt van pár raklap fenyő, amit el kéne adni karácsonyig. Azzal nincs baj, hogy dolgozni kell, mert van legalább ennyi dolgoznivaló. A hideggel, a komfort maximális hiányával (ami azért a Birtokon töltött komforttalan idők tükrében nem semmi), a szervezetlenségből és a sunnyogásból fakadó átbaszottság-érzéssel, és az ebből fakadóan nem javuló anyagi körülményekkel viszont már van, és ha ezt hozzátesszük az alapbaj-Himálájához, akkor még mindig lehet azt mondani, hogy ugyanmár, szedd össze magad, majd jobb lesz – hát tessék, szívesen felajánlom bárkinek, hogy csinálja végig lelkileg-fizikailag ugyanazt, amit én az elmúlt hosszabb időszakban, aztán majd beszélgessünk.
A további környezeti tényezők átérzéséhez mindenki képzeljen el egy karácsonyi vásárnak kikiáltott vurstlit, csillámló körhinta-pónikkal, derékfájósan táncoló műmikulással, NASA-szimulátorral, futófényes dodzsemekkel, horgászható kacsákkal, hozzá egyszerre három helyről szóló, három tök különböző zenével (hétvégén pedig olyan koncertekkel, amik szerintem szerepelnek minden terrorcsoport kínzási kézikönyvében), de hétköznap mindez csak délután háromtól működik, a forraltboros meg a lángosos bódéval együtt, és egészen pontosan SENKI nem jár erre nyitás után sem. Közben mindig félhomály, szita köd, mint egy korrekt Twilight Zone epizód. Ennél szomorúbb és lehangolóbb nekem ez az egész csak akkor lehetne, ha még bohócok is lennének a helyszínen.
Olyan szempontból megint kihelyezett Birtokot játszunk, hogy a britán szomszéd is Pesten tengeti azt a pár napját még, amíg elindul újra a thai melegbe, és mivel mailben/SMSben folyamatos köztünk a kommunikáció, tájékoztattam a helyzetről. Aztán valamelyik nap kibékávézott meglátogatni a vásárt, és akkor rájött, hogy egy morzsányit sem túloztam, mikor ecseteltem az állapotokat, és tényleg emberfia sincs a környéken. De ezt se gondoltam soha, hogy majd mi egyszer egy ilyen helyszínen isszuk együtt a kávét, termoszból.
Hogy a szürreál-mérő teljesen kiakadhasson, egy mellékes üzleti ügyem kapcsán pedig lesz majd egy olyan nap, mikor mindezek kontrasztjaként felveszem a létező legszebb ruhámat, és Budapest legproccabb szállodájában fogok vacsorázni, feltörekvő énekművészek és külföldi mecenatúrájuk tolmácsaként. Mit akartok még tudni?
Nagyon belefáradtam az elmúlt hónapok-évek szarságaiba, nagyon tehetetlen és balek Don Quijoténak érzem magam, be kellett látnom, hogy nem érdemes jófejnek és tisztességesnek lenni, úgyhogy most gonoszkodásra és önzésre gyúrok. És bár a karácsony sose bírt nálam igazi jelentőséggel, most az is fáj, hogy a Birtoktól távol, mindenféle jó érzés nélkül töltöm ezt az egész időszakot. Köszönöm, hogy elmondhattam, mindenkinek sokkalsokkalsokkal jobb hangulatot és ünnepeket kívánok, kéremkapcsojjaki.

Bojlerszellem

Hisztérikusan röhögős történetbe ágyazott munkakeresős poszt, mert a sírás meg nem segít.

Jó öt évvel ezelőtt kaptunk ingyen egy régi, használt, de működő bojlert, amit tavaly ősszel sikeresen be is üzemeltünk, miután a villanyvezetékek már elbírták. Azt kezdettől fogva tudtuk, hogy errefelé a vezetékes víz valójában folyékony mészbánya, de bíztunk benne, hogy az előrelátóan beszerzett elektromos kis izé, ami elvileg szétrobbantja a vízkövet, megakadályozza majd a lerakódást. Nyilván nem írnék most bojlerekről, ha tényleg megakadályozta volna. Igen, teljesen kiszámíthatóan és törvényszerűen novemberben kell végképp megdöglenie minden bojlernek (és igaz ez persze minden más, meleget előállító szerkezetre is). A padlás felől érkező fél órás folyamatos kurvaanyázásból és vízömlésből már bizton tudni lehetett, hogy menthetetlen a jószág, én csak azért nem fakadtam sírva, mert nem akartam turbózni az árvizet a közelmúlt rosszhír-sorozatában ez már az a szürreális pont volt, amire egy filmben is azt mondod, hogy erős dramaturgiai túlzás. Még mielőtt felmerülne a kérdés, hogy ténylegbiztosjavíthatatlan?, elárulom, hogy a vízkő szétnyomta a tömítést, és ezek után az egyik tőcsavart is sikerült beletörni, szóval teljesentutibiztosanhótziher javíthatatlan.
Tekintve, hogy az elmúlt időszakban nem csupán a britános típusú karrierünk akadozik, de minden más munkalehetőségünk is pang, pont nem hiányzott, hogy hirtelen felindulásból vegyünk egy új bojlert, de kellett. Nagyjából olyan lendülettel és gyorsasággal vásároltuk meg, ahogy normális ember kenyeret szokott.
Hazahoztuk, ember pedig átment szólni SzembeGyurinak, hogy kéne egy kis plusz emberi erőforrás az installáláshoz. Vinnyogva-könnyezve tért haza, és közölte, hogy mindjárt jön is segíteni a szomszéd, csak még anyázik otthon egy kicsit, mert elromlott a bojlerük.
A (most épp megint átmenetileg itthon tartózkodó) britán jelen pillanatban a nála megvalósítandó falusi közfürdő beléptidíjait kalkulálja.
(Én pedig köszönettel (és türelmetlenül) várok mindenféle normálisan fizető felkérést szövegírásra, korrektúrázásra, lektorálásra, fordításra, távGizikézésre, de mondjuk egy spanyol tengerparti haciendára is szívesen vigyáznék az év azon 50 hetében, amikor a tulajdonosok nem érnek rá, hogy saját maguk vigyázzanak rá.)

Eleve Halloween

Mióta betettük a környékre a lábunk, ez a kedvenc házam.

A jó ég se tudja, mióta az enyészeté. Egyébként is vadromantikus hangulatú, de Mindenszentek környékén, a színes levelekkel főleg. Ha szellem lennék, ki nem hagynám a kísértő-körutaimból.

Itt van még pár, ha ennyi nem volt elég

Közben pedig a hajadonrémisztő tökeink önállóan dekorálódnak félelmetesre:

Valódi pókkal

Faragás nélkül

Állandóan átmeneti

Továbbá átmenetileg állandó. Közkívánatra végre: a konyha.

Kis lépésekkel és szép lassan, de nagy utat tettünk meg a mosogatólavórban fürdőző halott egér óta, viszont nem az volt a kezdet, és odébb még a vég, úgyhogy a hálószobához hasonlóan ismét sokfotós, kronológiailag nagyjából rendezett beszámoló jön (és legyetek szívesek nagyon értékelni ezt a tettet, mert a fotók összegereblyézése majdnem ugyanannyi ideig tartott, mint az, hogy a konyha elérte a jelenlegi állapotát).
Azokat a részeket nagyvonalúan kihagyom, mikor a konyhát egy kenyérpirító, egy lavór és egy vízforraló jelentette (kb. 3 év). Azt az időszakot is, amikor egy plusz szendvicssütő és egy ajándékba kapott üvegajtós italhűtő birtokában már-már Michelin-csillagossá váltak a körülmények, ezeket a fantáziátokra bízom. Az átmenetiség természetesen már ekkor is állandósult jelző volt, mert az így összeállt (és egy rajztáblával kiegészített) konyhasziget mindig oda költözött, ahol a legkevésbé volt a munkálatok útjában.

Az első képen a nagyjából eredeti állapot látszik, így nézett ki tavaly novemberig, bár itt már az ablakcsere előkészületei látszanak.

Hengerelt fal, kétszárnyú bejárati ajtó, kockás ablak. A retró csillár ingyen elvihető (vagy cementre cserélhető)

A tálaló szintén őslakos a Birtokon, jelenleg kettőbe szedve várja a felújítást (bár arról fogalmunk sincs, hova kerülhetne később)

Mindkét képen jól látszik, hogy a veranda felé, a bejárat mellett eredetileg teli fal volt

Hagyományosan itt is nádlapokkal és vakolattal borították a gerendás deszkafödémet, patkánymúmiás szigeteléssel a két réteg között.

De mi természetesen nem hagyhattuk annyiban a dolgot.

Tavaly nyár elején, mikor végleg idecuccoltunk, jött az egyes számú átmeneti konyha, a palántaneveldeként már megismert, ajtókból és egyebekből tákolt átmeneti konyhapulttal.

A végleges konyhapult beépüléséig ez az asztal is legalább öt különböző helyen állt a házban, de innen kezdve már volt rendes tűzhely, gázpalackkal.

És akkor végül tavaly novemberre alakult úgy időnk-pénzünk-kedvünk, hogy kicseréljük a szívemnek kedves, de szigetelésileg komoly hátrányokkal bíró, osztott ablakokat. Ugyanez a sors várt a kétszárnyú bejárati ajtóra is, amivel amúgy alig volt baj. Alul-felül tényleg csak a nagyobb szelek fütyültek be, mindkét szárnyat elég volt olyankor kitárni, ha a kezünkben egy bögrénél nagyobb tárgy volt, és kinyitni meg bezárni se tartott soha öt percnél tovább, amennyiben talppal is rásegítettünk. De egyébként tényleg szerettem.
A három ablakra és a bejárati ajtóra két asztalostól kértünk árajánlatot. Az olcsóbb majdnem négyszázzal, a drágább alig ötszázzal kezdte a licitet, úgyhogy mi inkább (ekkor először, de nem utoljára) elzarándokoltunk a csodálatos ajtóboltba, ahol használt házakat árulnak darabokban (innen lett az öntöttvas kályha is, meg később még pár kincs). És NAGYON sokat tudtunk ezzel a manőverrel megtakarítani.

Kép a bejárat felől, szemben a spájzajtó. A mesés hangulatú farönköket sajnos nem építhettük be, viszont lett egy plusz ablak a veranda felé.

Röpke két héttel később SzembeGyuri és sógora szépre vakolták az egészet. Addigra az is kiderült, hogy a verandára nyíló ablak beépítés előtt volt utoljára nyitható, menet közben beesett valami izé a másik izébe, ami miatt többé nem. Ennyit arról, hogy majd főzés közben nyitott ablakon át tudok a verandán henyélő vendégsereggel beszélgetni. Na jó, eredetileg az se volt terv, hogy három teljesen különböző méretű és alkatú ablakunk legyen.

Drámai vörös drapéria mint porfogó függöny, érintésvédelmileg kifogásolható, izgalmasan pozicionált függő kapcsolóval.

Ezek után ember nekiállhatott a majdnem végleges konyha elkészítésének, de voltak hátráltató tényezők.

A Mikulás minden erőfeszítése ellenére csak ennyit tudott összehozni, ráadásul a konyhapult-szállítmány is hiányos volt.

Aztán tavasztájt valahogy hirtelen és észrevétlen már nagyon kezdett konyhára hasonlítani az egész (miközben ember saját kárán és 2-3 tubus árán megtanulta, hogy 20 fok alatt nem lehet ám csak úgy lendületből sziloplasztozni, meleg vízbe kell előbb tenni a cuccot), az átmeneti pult meg a kertbe vándorolt.

Csak az utca felé néző ablakra került függöny, mert azért mégse nézze végig egy buszmegállónyi ember, ahogy reggel kómásan kávét főzök...

A legnagyobb értetlenkedést a környéken az váltotta ki, hogy a sütő miért nem a tűzhely alá került. Hát mert nem úgy akartuk.

Beépített bio-mosogatógépünk már van. Főkutya a parancsnoki hídon, szemmel tartja a felségterületét.

Majd egyszer lesznek a pult alatt körben szekrényajtók, belül polcokkal, kihúzható-eltolható ezzel-azzal, de ennek előfeltétele, hogy felbontsuk a padlóról a cementlapokat a konyhában és a folytatólagos nappaliban, és egységes szintre hozva a két helyiségrészt betonaljzat készüljön legalább. Most a kivágott falrész csíkjában konkrétan földpadló van, így tulajdonképpen hiába is takarítok. Viszont a konyha falait most már tényleg meszelhetjük, és ki kéne találnom, hogy milyen árnyalatú kopottas színt kapjanak az ablakkeretek, a spájzajtó és a bejárat.
A plafon újradeszkázása is majdnem teljes kész már, a réstömítések híján. Ez nem csak esztétikai szempontból volt fontos, hanem az (egyik) egér-útvonal eltorlaszolása miatt is (a függőleges, simára vakolt falon gond nélkül bouldereznek).

A dekorációs részletek kidolgozását az egyik ablakpárkánnyal kezdtük: a balatoni metlachi-padlós gyerekkor iránti nosztalgiából ez a szakasz mozaikos lett

Felső szekrények nem lesznek, egyrészt mert nincs túl sok falfelület hozzá, másrészt én bármit képes vagyok lefejelni, ami fejmagasságban van. Ellenben az edényszárító majd a falra kerül a sarokban, és alá a pultra mennek a csöpögést hasznosítani képes fűszernövények.
Közben pedig szép alattomban kezdjük a nappali felé is belopni a változásokat: az átjáróba tett étkező/dolgozóasztal eddig elég sötét volt, de aztán ember talált és gyalult egy nagyon szép szál régi deszkát. Tessék köré képzelni két oldalra a szintbe vakolt és fehérre meszelt falat...

Balra a spájzajtó, jobbra az utcai szoba (vendégszoba) ajtaja, hátam mögött a bejárat.

(mellesleg ez a 200. bejegyzés, most vettem észre)

Pl. pöle

Persze a padláslakóink bármi más kistestű lények is lehetnek, de hangzás alapján legalább nyolcvan karmuk van, amivel hamarosan át fogják lukasztani a gipszkarton plafont.

Simán látom a harmadik szememmel, ahogy a fejünk fölött egy csorda apró, szőrös, négylábú M. Flatley szteppel csatakosra izzadva, teljes elszántsággal, és bár a vízió szórakoztató, azért kicsit aggasztó.

A pelére (térségi divat szerint ejtve inkább pölére) mint vélelmezhető elkövetőre pusztán azért esett a választásunk, mert mint kiderült, gyakori errefelé (és mert nagyon bájos kis állat, úgy egyébként).

Ez itt nappali pöle, olyankor szépen alszanak, csak estelente megy a randalírozás (fotó by agroatlas.ru)

Mivel a szakirodalom szerint a sziklás biotópokról teljesen hiányzik, ésszerű megoldásnak látszik, hogy sürgősen szerzünk és installálunk sziklás biotópot a Birtokra (közvetlen a tengerpart mellé), annyi már biztos, hogy a panelévekben kialakult rutin szerinti plafondöngetés, illetve a macska padlásra dobálása semmi eredménnyel nem jár. Szintén a szakirodalom szerint ugyanakkor a pöle téli alvó, tehát hamarosan nyugi lesz, remélhetőleg előbb álmosodik el, mint hogy a vadonatúj plafon megadja magát.

A helyi élővilág további furcsaságokkal is szolgál: egyrészt van migráló dinnyénk, ami szétköpködés útján állt neki szaporodni, és mire hazaértünk a tengertől, leveleivel teljesen elborította a járdát, enmaga (egész pontosan 3 darab csíkos van) pedig rohamos dagadásnak indult, de még nem lékeltük.

Flambírozott októberi dinnye, flambírozás előtt, októberben

Másrészt a britán idén a szokottnál korábban kezdte a délvidéki költözködést: hazatértünk után két nappal elcsomagolta a horgászfelszerelését és a sátramat, beült a harminc esztendős csodájába, és visszaautózott oda, ahonnan eljöttünk, azóta pedig SMS-ekben panaszkodik, hogy micsoda világ ez, ahol fizetni kell azért, hogy halászhass a tengerben és betedd a lábad egy nemzeti parkba.

(egyébként még mindig a munka-utazás-munka-utazás-stb vonalon hullámvasutazok, de legalább marad mesélni való a hideg téli napokra is, köszönöm, hogy addig is erre jártok)

Kihelyezett Birtok

Az egész a britán hibája, minket csak beleugrasztott a hülyeségbe.

A británnak mindig hülye ötletei vannak, de időnként teljesen el tudja ragadtatni magát, én meg arról vagyok híres, hogy minden hülye ötletnek nagyon nehezen állok ellen. Már hetek óta nyünnyögött, hogy el kéne utazni valahová, de végül mindig maradt, vagy azért, mert főzőversenyezni kellett, vagy azért, mert íjászversenyezni kellett (mindezekről majd több másik alkalommal, kellenek a sztorik télre is), vagy azért, mert rájött, hogy egyedül igazán nincs is kedve menni sehova. Egy este aztán különösen lelkesen (és igazi térképet lobogtatva, ami nekem legalább olyan csábító, mint a nem mondom meg, mi) átjött, és mire a túrógombóc végére értünk, gyakorlatilag megállapodunk abban, hogy se pénzünk, se időnk, tehát menjünk a tengerhez, kempingezzünk, fogjunk halat, fiatalodjunk hatvan évet, és különben is.
A következő 24 óra leforgása alatt meggyőztük arról, hogy a kempingek buta módon már bezártak, de ilyentájt egész olcsó egy wifivel ellátott apartman is négy embernek meg egy kutyának. Ja igen, négynek, mert közben eszünkbe jutott, hogy másnap érkezik hozzánk hosszabb látogatóba az Esőisten apukám, de úgy gondoltuk, hogy neki se lesz ellenvetése egy ennyire idióta road movie live ellen. Még ugyanebben a 24 órában arról is sikerült lebeszélni a británt, hogy az alig 30 éves, egyébként igen csinos, de még rövid távú utazásra is teljesen alkalmatlan autójával, külön jöjjön, aztán pakoltunk és nekikerekedtünk.
Az utazás a várakozásokkal ellentétben viszonylag unalmasan zajlott, a britán a halálfélelme leküzdése ellen (mindig halálfélelme van, ha autóban ül, akkor is, ha ő vezet) a hátsó ülésen ülve grillcsipesszel lopkodta a túlélő gumimacikat a műszerfalról (mármint a gumimacik meg emberem túlélésének zálogát jelentették), amíg meg nem érkeztünk a tengertől negyven méterre álló házikóba, aminek egyébként túlnyomórészt a teraszán lakunk (ebben a pillanatban épp tűzijátékkal kedveskednek nekünk a parton).
A körülményekhez mindenki rendkívül gyorsan akklimatizálódott. Főkutya a leglazább strandkutya, akit valaha láttam, csajozik, fürdik és alszik (városban pedig még piacon is roppant jó modorú); a britán végre előszedhette halászként töltött éveinek emlékeit (ha összeadjuk, hogy mi mindennel foglalkozott, akkor két eset lehetséges: vagy legalább 172 éves, vagy Münchausen közeli, de főzni jól tudó rokona), így aztán jött a tengervízben főzött krumpli és a frissen szedett kagyló hagymás-boros módon készítve; apámmal megígértettük, hogy Esősistenségéből szabadságolja magát, úgyhogy az idő is jó, David Hasselhoff-gatyában kergeti el a dekorfelhőket is; emberem élvezi a szerpentineken vezetést; én meg azon túl, hogy óránként megjegyzem nyakig a tengerben, hogy már október van, megint (mint mindig) rájöttem, hogy teljes gőzerővel csak tenger közelében vagyok életben, szóval most valahogy meg kéne oldani, hogy a Birtoknak legyen tengerpartja.

Ehhez a meghitt viszonyhoz két perc se kellett az ismeretlen hölggyel

Fehér éjszakák

89 és fél százalékban késznek nyilvánítottam a hálószobát.

Mondhatjuk, hogy 2006 óta folyamatosan alakul, bár a kezdetekben még nem is volt biztos, hogy pont ez a helyiség, azaz az egykori nyárikonyha (szoba2) lesz végül a mienk. Kronológiai sorrendben íme a legfőbb hálószemek, sok képpel és linkkel.

Eredetileg ide csak a veranda felől volt bejárat, úgyhogy első lépésként kézi erővel, a mostani fürdő irányából elkezdtünk ajtót vágni.


Akkoriban például létránk sem volt, de azért csak elkészült a házi diadalív. A háttérben a nyárikonyha kamrájának ajtaja.


Ezek az akácok most pont az ágy körül nőnének, ha hagytuk volna őket békén. Az ajtót és a hozzá tartozó falat időközben kiütöttük, így lett a szoba L alakú.


Az építőanyagok raktározása idején még nem okozott gondot a félméteres szintkülönbség a két szoba között.


De aztán muszáj volt megásni a medencét, az innen kiszedett föld is nagyrészt a kibővített veranda alapja lett.


Mikor úgy gondoltuk, ennél már nincs lejjebb, előbukkantak az agresszív akácgyökerek, amik a ház alatt zavartalanul növekedtek.


A gyökértámadások ellen muszáj volt egy vastag betonperemet húzni az északi falra.


Aztán sok kalandot követően január végén földre került a lambéria hajópadló, beköltöztünk, és a divatos etno-stílusok közül mi a „talibán bunker” fantázianevű enteriőrt választottuk.


De a lövésnyomokon túl azért volt fűtés, lehetett mezítláb járni, a mindenféle színű és méretű gipszkartondarabokkal borított plafont meg igyekeztem kihagyni a látóteremből, ezért mindig ember volt alul.


A mostani hétvégén pedig végre eljött a meszelés és padlóviaszolás ideje.


Egész civilizált, de nosztalgiából hagytunk még pár drótot kilógni a falból, és padlóközelben néhol hiányos a meszelés.



A hiányzó apróságok röviden: a beugrót teljesen elfoglalja majd egy orbitális könyvespolc, közvetlen mellé/elé heverészős olvasóhencser kerül. Lefestem az ablakkereteket belülről, amint megállapodunk egy bizonyos színben. Rusztikus vakolás után az ajtóív is színt kap, felezett deszkákból lécek készülnek a padló és a fal találkozásához, és rendes deszkaburkolat lesz a betonperemen. Majd egyszer talán lámpákat is veszünk, de ne szaladjunk ennyire előre, még foglalatok sincsenek. És ha mindez megvan, akkor valami ilyesmivel zárjuk az egészet:

Feslett nők, feslett ruhák

Gyerekkorom legfontosabb helyszínéről átszivárgott a Birtokra pár ereklye.

Nagyapám elvetemült ultis volt, nem ritkán történt meg az, hogy mikor én a kis elefántos pizsamámban elcsattogtam aludni, ő a haverokkal már vígan verte a blattot a bungaló elé pakolt buszüléseken egy demizson bor társaságában, és mikor másnap nem túl korán felébredtem, a kép csak annyit változott, hogy a demizson kiürült, a férfiak szeme véreresebb volt, és hatalmas kupac tíz- és húszfilléres állt az asztalon. Ulti ide vagy oda, a biztonság kedvéért néhány pakli römikártya is mindig akadt a házban. Emlékeim szerint ez a csomag már akkor sem volt teljes, de imádtam a grafikáját, most felnőttként pedig még több képzettársítás okán még jobban tetszik, ennyit sikerült megmenteni belőle:

A pin-up ledérek várhatóan fekete bársony alapra kerülnek egy még nem tudom milyen keretbe

Ezzel pedig, azt hiszem, még varrtam babaruhát esős délutánokon. Nem mintha valaha is babáztam volna, csak varrni szerettem már akkor is:

Működő darab, a rozsdamentesítést és olajozást a hajómodellezésben is jártas britán szomszéd végezte szakszerűen

Tükörglett

Kérem, szavazzon: lángszóróval vagy aktív lehelgetéssel érjük el inkább az 50 fok fölötti felületi hőmérsékletet a hálószobában?

Gyanús, hogy a használati utasítás további részeit sem érdemes komolyan venni

Felmerül továbbá az a fontos kérdés is, hogy vajon mi a latin neve a ProGold lepkének (ami egészen biztosan egyenletes szárnycsapásokkal glettel, miközben aranyos fénnyel körbe-körbe kering). A helyes megfejtők között Birtok TV-előfizetést sorsolunk ki, de majd csak 50 fok felett.

Aranyalma, aranyélet

A spanyolok lassan meggondolhatnák, hogy szervezzenek-e ide is Tomatina fesztivált.

Jöjjön először szemünk fénye, dédelgetett büszkeségünk, az igazi aranyalma, melynek különlegességét az adja, hogy idén a máskor dúsan termő almafa inkább a pihenést választotta, és egy, azaz egyetlen almát volt hajlandó hozni. De az legalább szép és nagy.

Amíg a felhasználási lehetőségeken töprengünk, addig még marad a helyén.

A taljánul aranyalmára puccosított paradicsomok viszont idén is túlteljesítették a tervet, nem csak nálunk, de Szembééknél és a británnál is. Fürtös, koktél, hosszúkás, kicsi, nagy, sárga, amit csak akarsz (jövőre még furcsább színekkel is szeretnék próbálkozni). SzembeJuli 33 üveg, 40 fokban befőzött paradicsomlé után érthető okokból kissé elvesztette a lendületét, így inkább nekünk ajánlotta a maradék rengeteget, tehát kikerülhetetlen volt, hogy életemben először paradicsomlevet tegyek el. Eddig csak egy kiskori trauma hátráltatott benne, egyszer ugyanis arra ébredtem, hogy vérvörösek körülöttem a falak, anyám meg elborult tekintettel izzad és káromkodik és darál valami szintén vöröset, ami fröcsög. Viszonylag nehezen tudott később megnyugtatni, hogy mindez csak azért van, mert rendkívül olcsón tudott 100 kiló paradicsomot megvenni (azt nem is akarom tudni, hogy ezt hogy sikerült hazacipelnie majd elhelyeznie a 20 négyzetméteres szükséglakásban). Na de most volt a feladathoz szabad tér, kaptunk hozzá passzírozót meg hatalmas kondért is, már csak a kánikulát kellett kicselezni. Felkeltünk tehát hajnal hatkor, flottul haladt minden, a kevergetési fázisra pedig a rutinos Szembéék is átjöttek, nyilván látszott, hogy ember nem elég jól forgatja a fakanalat a tűzrakónál. Jól is jött a segítség, mert így míg SzembeGyuri profin kevert, én nekiállhattam kimosni a lének szánt üvegeket, ember meg nekiállhatott leslagozni a verandáról az eltévedt paradicsomrészeket. A veranda szélén álló csap ekkor döntött úgy, hogy látványosan elromlik: ahelyett, hogy eldugult volna, virtuóz szökőkúttá változott, nulla tekintettel a közelben állomásozó laptopra és az aszalni kitett paradicsomokra. A helyzet több szempontból is gyors reagálást igényelt, mivel a bazi nagy kondért nem lehetett csak úgy lekapni a tűzről, a víz elzárásához a legkisebbnek (nekem) le kellett másznia az aknába, viszont elzárt vízzel sem maradhattunk, mert akkor mi lesz a mosogatás alatt álló palackokkal, amibe be kéne tenni még forrón a lehetőség szerint nem odaégetett paradicsomlevet. És ekkor még csak 8 óra volt, a csap pedig közben vidáman, szivárványosan, széles sugárban ontotta a vizet. Epilógus: mindezt összesen 8 liter paradicsomléért. De legalább nem ejtettem le a teli üvegeket a kőre, míg a kertből a dunsztba cipeltem őket egyetlen tálcán.
Ehhez képest a paradicsomaszalás nyilvánvalóan gyerekjáték, már ha leszámítjuk a magozós előkészületeket. De ha van paradicsom, só, hatalmas ablaktábla és temérdek napenergia, hülye lennék nem csinálni (akit érdekel, egy kosár paradicsom pont egy ablaktáblára elég, nálunk ezek a mértékegységek). Ám az egyszerűséggel kapcsolatos alapvetés pont olyan könnyelműségre csábított, mint a Trabant kitűnő útfekvése és kifogástalan gyorsulása, és az első adagnál úgy gondoltam, önálló elképzeléseim is lehetnek, például hogy nem szárítom őket teljesen múmiára. Hát pedig kellett volna, mert így hajlamosak lettek igen hamar fehér borostát növeszteni, úgyhogy a második körre abban maradtam magammal, hogy képzeljük el egy testépítő gumimaci textúráját és flexibilitását, és pont úgy lesz jó.
Kontrollcsoport híján az sajnos nem derülhetett ki, hogy a paradicsom alatt alvó macska milyen irányban befolyásolja az aszalvány minőségét (ha egyáltalán), úgyhogy három háztartás alapján csak annyi következtetést tudunk levonni, hogy a száradó paradicsom vonzza a macskákat.

Nyaralós

A földműves lélek tengerpartnál is paraszt marad és ott is munkagépet fotóz.

A falunkban szentként tisztelt John Deere (helyi dialektusban dzsóndér) kistesója

Aztán majd ha visszazökkentem, lesznek betűs történetek is, most leandert kell hajtatnom.

Nyest és darvak

Meg a vicces véletlenek.

Láttam a napokban a statban, hogy valaki a "darvadozik" keresőszóval jutott a Birtokra, ma pedig ezt olvasom kedvenc nyelvész kisragadozóm oldalán. Igen, benne vagyok az internetbe' egy mondatommal, de az igazán mókás az egészben az, hogy ugyanebben a cikkben Myreille barátnőm origami szárnyasai jelentek meg illusztrációként a Moksháról, ahová nagy ritkán én is írok, ha van időm. Ezek után senkinek ne legyenek kétségei afelől, hogy minden mindennel összefügg (a Nyestet meg ajánlom rendszeres olvasásra, mert jó).

Fészkes fenevadak

Kemény a falusi élet, itt farkastörvények uralkodnak.

Vérszomjas vadállat

Ha fáradt vadászni, inkább főz

Igen, írni még mindig nincs időm.