A barilottó-fogadás lezárva.
A téli baribajok óta a szokásostól eléggé eltérően inkább aggódtam, mint örültem (folyamatos jelen) a kicsik várható érkezése miatt (folyamatos jelen), és ahogy az gyakran megesett máskor is, minden előjel nélkül pottyant ki 19-én az első kicsi. Fekete volt, erős - és erősen magára hagyott. Az anyja konkrétan a sárban felejtette az istálló előtt a bokáig magzatmázas kiscsomagot, és úgy rágcsálta a szénát, mintha nem öt perccel korábban szült volna.
Ha ilyet még nem is, hasonlót már láttunk, szóval gördülékenyen ledörgöltem az aprót és szelíd erőszakkal az anya alá toltuk. Hamar kiderült, hogy tök hiába, a kedves mama azért nem foglalkozott vele tapodtat se, mert pont annyi teje volt, mint egy mérőszalagnak. A rutin meg az évek nem engedtek tétovázást, pár percen belül le is beszéltük kecskés ismerősökkel, hogy megyünk a friss föccstejért, a cumit is hamar előástam, a kislány meg igen jó huzattal magába is döntötte az első adagot.
A második etetésnél már CC se tudott úgy csinálni, mintha nem érdekelné, mi történik, jött pótdajkának (sajnos csak két kéz, telefon és rossz fények voltak kéznél).
Bizakodtunk egy darabig, hogy hátha mégis megindul a mama teje, de nem. A törpemacskánál épp csak nagyobb kisgöndörnek viszont alig 24 óra alatt összeállt, hogy én vagyok A Kaja, nem kell neki könyörögni, hogy jöjjön enni. Ezennel tehát új rendszeres elfoglaltságot nyertem magamnak a következő három hónapra, nehogy unalomba forduljon az életem. Cserébe viszont ilyen menőségek járnak, hogy lehet kisbarival sétálni.
Lehet, hogy tavasszal barijógás sorozat is készülhet...
(A többi bari - lekopogom - jól van, az összetett rejtélyekre végül nem derült fény, a többféle szakember és doki nem volt hajlandó differenciáldiagnózisost játszani az atipusos tünetekkel és lefolyásokkal kapcsolatban.)
2019. február 21., csütörtök
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)