Kivirágos virradatig

Magam se gondoltam, hogy ennyire komolyan gondoltam.

Mármint a Birtok idei felvirágoztatását. De mivel egyfolytában megbízhatóan fertőző közegben maradtam (köszi L. és M.), továbbá mivel az autóvezetést sem érdemes csak úgy a vakvilágba gyakorolni, kell valami cél, és hát a közeltávoli környéki kertészetek elég jó célnak tűntek, végül így alakult.

Izé, a végül az nyilván nem igaz, jelenleg van ez, a folytatásban pedig bármi megeshet.

Kerti képek, a teljességre képtelenül.

A petúniák igazán jól sikerültek idén: a csupa feketéből fogott magok szanaszét keresztezték magukat, és mindenféle szín lett, mindenféle mintával. Ez a két tő tényleg csak véletlenül fekete.

Ők is egy magból valók:

A gót stílusnál időzzünk még egy kicsit: giga fekete liliomok nőttek a véletlenül vásárolt hagymákból:

A véletlengumó-sorozat másik kedvence a a barackszínűnek ígért és tényleg barackszínű begónia:

Az átteleltetett tavalyi, illetve idén magról vetett vaníliavirágokra azóta vagyok különösen büszke, mióta a kertészetben megtudtam, hogy náluk azért nagyon virágosak már picin ezek a vaníliák, mert valami speciális dugványként rendelik őket egy másik univerzumból:

A maratonista szekcióban szokás szerint indul a szokásos hajnalka, egyelőre csak térdig ér, de már virágzik. Idán felzárkózott mellé két versenyző: a feketeszemnek szerintem gyorsabban és magasabbra kéne már szaladnia, de nem rossz...

A serleglonc már kölyökkorában nagyon magasra tört, jelenleg úgy 5 méteren állhat a legmagasabb indája, de ennél fontosabb, hogy alattomban elkezdett virágokat hozni. Amik majd fokozatosan belilulnak, egyfajta inverz hematómaként:

Azt hiszem, az egész virágmizéria elindítója az egyiptomi csillagcsokor volt, amit tavaly a pálinkafőzdében fedeztem fel (ne kérdezz),  azóta kemény, folyamatos munkával kutattam, és most sikerült beszereznem belőle kettőt.

Érés előtt áll a perui földicseresznye, ennek mexikói kisparadicsom testvérét is be kell jövőre szereznem:

A már említett mesebeli kertészetben is jártam újra, ott lettek újabb szerelmeim, mint például a dohánygyökér:

és a japán mirtusz:

Azt hittem, a cseppecskéből csak sima virágosaim vannak, de nem, van köztük becsavarodott is:

A méhbalzsamot (bergamott) egy másik kertésztől kaptam, aki teljesen más fajnak mondta, de L. beazonosította nekem:

A sétányrózsa szuperképessége, hogy színváltós:

A verbénát simán csak szeretem:

A tölcsérjázmin meg elvileg érzékeny növény, de megbeszéltem vele, hogy nálam nincs helye az érzékenykedésnek, és azóta is jól tartja magát, tényleg ilyen extrém-Barbie színe van:

Ezt meg csak azért, hogy bizonyítsam: néha kimozdulok a kertből:

Na most aki kicsit is ért a növényekhez, az észrevehette, milyen parádésan szopatom magam ösztönösen: a fenti virágok jelentős része nem bírja a fagyot, tehát télre megfelelő odút kell biztosítani nekik - szóval már elkezdtem nézegetni a gurítható polcokat, mert ki van zárva, hogy majd tavasszal minden áldott nap egyenként hordozom őket ki-be, amíg a friss levegőhöz szoknak.

Megnézett

Szerintem másokkal is megesett már, hogy rókázás miatt késtek valahonnan.

Jó néhány éve már, hogy SzembeJuli egy ártatlan mondata beépült a mindennapjainkba, miszerint a legrosszabb, ami történhet bármely helyzetben (bár ő akkor az éjszakai kerti függőágyas alvás kapcsán gondolta tényleg komoly veszélyforrásnak), hogy megnéz a róka.

Majd a minap egy szokatlanul nyugodtan induló reggelen arra léptem ki a kertbe, kezemben az első kávémmal, hogy néz a róka, nem is túl távolról. A rókát már első kávé előtt is felismerem, nem ujjongtam, hogy a kertemben nézelődik, de csirkék híján nem is dúlt fel kifejezetten a látvány.

Azt viszont még a szürreális mindennapjaim fátylán át sem éreztem teljesen normálisnak, hogy a róka kettőt kávézzon velem úgy, hogy a másodiknál ő is a verandámon ül. Főleg, hogy csorog is közben a nyála, és valószínű nem a kávémat irigyli.

Ő egy illusztrációs útszéli róka, aki teljesen jó helyen van

Alapvetően az erőszakmentes kommunikáció híve vagyok, de a szép szóra nem távozott, muszáj volt vadászhoz fordulni a szakmai kérdéssel, mivel szegényes rókaetológiai tapasztalatom szerint nem teasüteményre várt ily veszett türelemmel, de hát mit tudhatom én. Már ekkor is bőven késésben voltam valahonnan, de közben annak örültem nagyon, hogy Vakond hajnalban elhagyta a lakot egyéb professzionális teendői miatt, a makkák meg csukott ajtó mögött voltak a ház és plédfészkek biztonságában.

A fővadőr hamar érkezett, profi módon először fegyverzet nélkül mérte fel a terepet és az elmeállapotomat. Megállapodtunk, hogy a szűkebb kertből időközben eltűnt ravaszdi (ő hívta így) felnőtt méretű volt, vélhetően Válium-fogyasztó, és jó eséllyel nem egy elméleti fészekalj számára volt kajaszerző portyán, kivéve ha a teljes láthatatlan vörös család koffeinfüggő. A következő körre a vadász már flintát ragadott, és határozott léptekkel indult a bozótosba (és igen, ehhez a belterületi akcióhoz a hétvégi kora reggeli órán engedélyt kellett kérni a polgitól).

Igyekeztem a két lövésre úgy gondolni, hogy szegény beteg rókának is jobb így, meg a környék mindenféle jószágainak is, de ettől még nem esett jól, főleg a kisrókás kalandom után. Az utómunkálatok sokkal tovább tartottak, mint a valódi akció, már hosszas gyászmisét és sminkelést is vizionáltam Szembéékkel együtt várakozva. Mint utóbb megtudtam, az sokkal jobb szcenárió lett volna annál, mint ami valóban történni szokott ilyenkor (a részletek ismertetése nélkül: laborokat és papírmunkákat érintő gyalázatok).

Ami rettentően meglepett: a vadász megköszönte, hogy szóltunk.

Ami egyértelmű: ilyen sztorit bármikor bárhol elfogadnak késési indokként.

Most már csak azt nem tudom eldönteni, jó vagy nem jó az, ha tudom, hogy a szertehagyott veszett DNS-ek meddig és hogyan fertőzhetnek...