Leginkább a birsalmasajthoz tudnám hasonlítani az elmúlt időszakot, amennyiben sűrű, nagy erőkkel folyamatos mozgásban kell tartani amíg készül, különben lávaforrón köpköd, beterít mindent és megéget, és mikor fellélegeznél, hogy vége, akkor kiderül, hogy van még egy adag, ami főzésre vár. A végeredmény meg úgy eltűnik, mintha sose lett volna. Na, ezzel végre arra is rájöttem, hogy biztos azért kellett nekem életemben először pont most birsalmasajtot csinálni, hogy ezt a csodásan szimbolikus párhuzamot leírhassam.
Voltak egyébként figyelmeztető jelek, fel is tűntek, csak értelmezni nem tudtam őket rendesen. Az egész a sütővel kezdődött, Tarhonyakártevőék látogatásakor bosszankodtam először, hogy a mindig bevált pite erősen alulexponált lett, biztos elbaltáztam valamit, de végül kiderült, hogy a hiba a hőfokszabályozóban van. Garanciapapírok és távolságok okán hónapokig húzódott a szerelés kérdése, majd a végül megérkező szerelő kijelentette, hogy ilyen hiba nem létezhet. Hagytam neki egy kis időt, hogy magától rájöjjön: de, létezik. Persze honnan is tudhatta volna, hogy nálam minden probléma egyből X-aktás?
A sütő felől tehát belemerülhettem volna végre az almáspite illatú boldog őszi napok nyugodt lebegésébe, de ehhez a magazinos idillhez túl sok volt a munkaügyi tennivaló, miközben a házat is igyekeztünk lakhatóbbá tenni, és a rengeteg konzerválandó zöldség-gyümölcs mellett számtalan, egymás sarkát taposó apróság is stresszesített még, kósza áramkimaradásokkal, családi eseményekkel tarkítva. Próbáltam megoldani a helyzetet, de csomó időt elvittek az időtágítással kapcsolatos sikertelen kísérletek, és az öntöbbszörözésből is csak enyhe skizofrénia lett,és akkor újabb körülmények ültek lakodárét.
Ember hirtelen nélkülözhetetlenné vált a munkahelyén, ami többek között azzal jár, hogy szabadnapja sincs, de legalább mindig sötétedés után ér haza, így a sok köbméter (egyébként is késve érkezett) tűzifát még mindig nem bántotta a láncfűrész, és a kertben is csak annyi téliesítés történt, hogy két karóval kijelöltük, mennyire legyen jövőre kétszer nagyobb a vetemény. Mondjuk a paradicsomok, paprikák, uborkák és sárgadinnyék még mindig vígan érnek, ők nem panaszkodnak a késlekedésre. Illetve a veranda is téliesítve van, két kályha kint várja a hideget.
Nekem viszont annyi hasznom származik ember nélkülözhetetlenségéből, hogy nincs oka és ideje azon nyígni, hogy elloptam a laptopját. Az enyém ugyanis a munka dandárjának derekán megdöglött, pontosabban szólva nagyon hangos halálhörgéssel ellenzi már a bekapcsolást is. Röpke két hónappal azt követően, hogy az asztali gép is örök sztrájkba lépett. Gyorsan számba vettem, hogy mennyi nélkülözhetetlen ésvagy pótolhatatlan cucc van a vinyókon, igyekeztem nem pánikba esni, és azzal nyugtattam magam, hogy az ott pihenő fotók helyett talán van a telefonomon is pár használható, amin meg tudom itt mutatni a haladás fázisait. Na és ekkor mondta azt a telefonom is, hogy kakukk, egész pontosan 2 perc 43 másodperc beszélgetést bír köldökzsinór nélkül, falhoz kötve meg hülyeségeket csinál. Hogy beázó tetőket és csak lejtőn induló autókat ne is említsek. Megoldható dolgok ezek mind, csak időzítést és mennyiséget is összeadva kezdem magam úgy érezni, mint egy speciális kommandó, aminek minden percben minden létező felmerülő eshetőségre felkészülten és rugalmasan kell azonnal reagálnia.
Összességében és tulajdonképpen egyébként kösz, jól vagyunk. Tényleg. Ráadásul fehérek a falak, sima a padló, és élvezem a takarítást. Mondjuk jó lenne elvégezni valami időgazdálkodási kurzust, csak épp nincs rá időm. Emiatt a zseniális időbankos ötletemet sem tudtam még tökélyre fejleszteni.
Csak a tisztesség kedvéért előástam pár fotót |
Lesznek majd jobbak is, úgyis mindjárt újra szétbombázzuk a helyet |