Szerintem másokkal is megesett már, hogy rókázás miatt késtek
valahonnan.
Jó néhány éve
már, hogy SzembeJuli egy ártatlan mondata beépült a
mindennapjainkba, miszerint a legrosszabb, ami történhet bármely
helyzetben (bár ő akkor az éjszakai kerti függőágyas alvás
kapcsán gondolta tényleg komoly veszélyforrásnak), hogy megnéz a
róka.
Majd a minap egy
szokatlanul nyugodtan induló reggelen arra léptem ki a kertbe,
kezemben az első kávémmal, hogy néz a róka, nem is túl
távolról. A rókát már első kávé előtt is felismerem, nem
ujjongtam, hogy a kertemben nézelődik, de csirkék híján nem is
dúlt fel kifejezetten a látvány.
Azt viszont még a
szürreális mindennapjaim fátylán át sem éreztem teljesen
normálisnak, hogy a róka kettőt kávézzon velem úgy, hogy a
másodiknál ő is a verandámon ül. Főleg, hogy csorog is közben
a nyála, és valószínű nem a kávémat irigyli.
Ő egy illusztrációs útszéli róka, aki teljesen jó helyen van
Alapvetően az
erőszakmentes kommunikáció híve vagyok, de a szép szóra nem
távozott, muszáj volt vadászhoz fordulni a szakmai kérdéssel,
mivel szegényes rókaetológiai tapasztalatom szerint nem
teasüteményre várt ily veszett türelemmel, de hát mit tudhatom
én. Már ekkor is bőven késésben voltam valahonnan, de közben
annak örültem nagyon, hogy Vakond hajnalban elhagyta a lakot egyéb
professzionális teendői miatt, a makkák meg csukott ajtó mögött
voltak a ház és plédfészkek biztonságában.
A fővadőr hamar
érkezett, profi módon először fegyverzet nélkül mérte fel a
terepet és az elmeállapotomat. Megállapodtunk, hogy a szűkebb
kertből időközben eltűnt ravaszdi (ő hívta így) felnőtt
méretű volt, vélhetően Válium-fogyasztó, és jó eséllyel nem
egy elméleti fészekalj számára volt kajaszerző portyán, kivéve
ha a teljes láthatatlan vörös család koffeinfüggő. A következő
körre a vadász már flintát ragadott, és határozott léptekkel
indult a bozótosba (és igen, ehhez a belterületi akcióhoz a
hétvégi kora reggeli órán engedélyt kellett kérni a polgitól).
Igyekeztem a két
lövésre úgy gondolni, hogy szegény beteg rókának is jobb így, meg a
környék mindenféle jószágainak is, de ettől még nem esett jól, főleg a kisrókás kalandom után.
Az utómunkálatok sokkal tovább tartottak, mint a valódi akció,
már hosszas gyászmisét és sminkelést is vizionáltam Szembéékkel
együtt várakozva. Mint utóbb megtudtam, az sokkal jobb szcenárió
lett volna annál, mint ami valóban történni szokott ilyenkor (a
részletek ismertetése nélkül: laborokat és papírmunkákat
érintő gyalázatok).
Ami rettentően
meglepett: a vadász megköszönte, hogy szóltunk.
Ami egyértelmű:
ilyen sztorit bármikor bárhol elfogadnak késési indokként.
Most már csak azt
nem tudom eldönteni, jó vagy nem jó az, ha tudom, hogy a szertehagyott veszett DNS-ek meddig és hogyan fertőzhetnek...
