A bemedvésedést is okozó hosszú télben talán a kerti szöszmöt hiányzott leginkább.
Azt nem állíthatnám, hogy eddig nagyon látványos sikereket értem el a nyolcezer négyzetméter kiskertemben, de lehet, hogy csak nézőpont kérdése. Mert mondjuk azt is értékelhetjük sikerként, hogy négy év után megtaláltuk a szilvafát az udvarban (ami csak 1500 négyzetméter). Az elején még leltárban volt, aztán valahogy elfeledkeztünk róla, körbenőtte a susnya, majd tavaly tavasszal úgy megörültem a véletlenül felfedezett, egyébként 3-4 méter magas, termő szilvafának, mintha elásott kalózkincsre bukkantam volna. A Birtok amúgy is hajlamos tündérkertként viselkedni, a körtefa például szeptemberben virágzott, a száraz kóró töveken termett nyáron a málna, az oldalsó határra pedig suttyomban odanőtt két kis vadgesztenyefa, igen távol a legközelebbi vadgesztenyéstől.
Tavaly ugye voltak veteményes próbálkozásaim is, mángoldból például az egész falunak jutott volna, ha elég bátrak kipróbálni. Jó voltam még borsó, saláta, cékla és koktélparadicsom terén is, a mentát meg sikerült kordában tartanom, így nem árasztotta el a környéket, a brokkolit és a karfiolt viszont elnyelte a föld.
Az idei fő kísérleti alany a mászóeper és a rebarbara lesz, de ma még csak az alapvetésekig jutottam, miután úgy döntöttem, hogy igenis tavasz van. Előkerültek az ősz óta gyűjtött joghurtos poharak, telipakoltam őket vakondok által porhanyósított földdel, majd vetettem többféle paradicsomot és többféle paprikát, egy kis zellert meg csíkos céklát, cetliztem, gyönyörű kis ültetvényeket varázsoltam, és mikor már elég dekoratív volt, az egész tálcát egy mozdulattal felborítottam. Földcsuszamlás, magömlés és teljes keveredés lett a vége, úgyhogy most több lehetőség is felmerült: 1. a vadházasítás következményeként egyből zelleres-céklás lecsót tudok majd szüretelni 2. pár hét múlva játszhatunk majd palántabingót a Benetton-veteményben.
Holnap virágozni fogok, vettem piros, meg kék, meg sárga virágokká növő magokat, azt mondjuk nem értem, hogy ezek közül miért pont és csak a vadvirágkeveréket kell cserépben előnevelni, de rajtam ne múljon, megtettem. Aztán ha eljutunk a kertészetbe, hamarosan veszünk rekettyést is.
2011. március 21., hétfő
2011. március 4., péntek
2011. március 1., kedd
A Zöld Izé és más kényelmi szolgáltatások
Ha már így szóba került, mesélek a falun élés vitathatatlan előnyeiről.
Az előző poszt képének Zöld Izéje több dologra is jó, például nagy biztonsággal lehet tudni általa, hogy aki nem ismeri fel apró homályos maszatként, az nem töltött még sok időt igazi kisfaluban. Nem nélkülözhetetlen és helyettesíthetetlen, csak megbeszélés kérdése, hogy ugyanezt a funkciót mondjuk egy babos kendő vagy egy lila nájloncekker lássa el, ugyanakkor pótolhatatlan (ahonnan eredetileg való, ott már állítólag nincs belőle), továbbá birtoklása alapvetően jelzi, hogy elkötelezetten itt élünk. Íme közelebbről a Zöld Izé, vagyis a posta-tábla.
Engem bármilyen hivatallal nagyon könnyű nagyon hamar a cifra összeomlás szélére sodorni, de mindig is a Posta volt az aranyérmes vérnyomásnövelő – amíg Pesten éltünk. Most viszont tökéletesen boldoggá tesz az a megoldás, hogy a kapura kiakasztott táblával megállásra és tülkölésre tudom csábítani a postakocsit, ami naponta egyszer jön, hoz és visz mindenfélét, nulla sor, nulla probléma – erről már MM is hasonlóképp nyilatkozott.
És nem csak a posta jön házhoz, hanem csomó minden más is: kenyér, PB-palack, hal, takarmány, szóda, fagyi, meg persze femilifroszt is. Ugyan a kenyeret itthon sütjük, a gázpalackot egyébként a polgármesternél vesszük, halat nem eszem és általában takarmányra sincs szükségünk, azért tetszik ez a házhoz jövő kényelem. Annak ellenére is, hogy a szolgáltatókocsik egytől egyig fülsértően fals megkülönböztető dallamokat tutulnak, mint a lemerülni készülő gyerekjátékok. Ebből a sorból feltűnően kilógott hát nyáron a Klasszikus Dinnyés Lada, amely csengő női hangon dalolta az egész falunak, hogy mennyi is kilója. Ehhez képest egy kigyúrt, barnára sült, ránézésre is dinnyés fiatalember szállt ki üzletelni. Reklamáltunk, hogy micsoda eljárás ez, hát a saját hangján, megafonban kéne nyomnia az aktuális árfolyamot. Kicsit megütközve nézett ránk, majd megfontoltan válaszolt: „hát majd hülye leszek tépni a számat egész nap, mikor a netről ötszázé letöltöm empéháromba…”
(a kíváncsiság teljes körű kielégítése végett: a szürke izé egy kötődoboz (nem abban készülnek a pulóverek), a piros pedig egy régi kiállításra szóló meghívó, ami azt mondja: Egy énekkart keresek, ahol még énekelnek és egy mosodát, ahol még mosnak)
Az előző poszt képének Zöld Izéje több dologra is jó, például nagy biztonsággal lehet tudni általa, hogy aki nem ismeri fel apró homályos maszatként, az nem töltött még sok időt igazi kisfaluban. Nem nélkülözhetetlen és helyettesíthetetlen, csak megbeszélés kérdése, hogy ugyanezt a funkciót mondjuk egy babos kendő vagy egy lila nájloncekker lássa el, ugyanakkor pótolhatatlan (ahonnan eredetileg való, ott már állítólag nincs belőle), továbbá birtoklása alapvetően jelzi, hogy elkötelezetten itt élünk. Íme közelebbről a Zöld Izé, vagyis a posta-tábla.
 |
| Származási hely: Birtokos eset |
Engem bármilyen hivatallal nagyon könnyű nagyon hamar a cifra összeomlás szélére sodorni, de mindig is a Posta volt az aranyérmes vérnyomásnövelő – amíg Pesten éltünk. Most viszont tökéletesen boldoggá tesz az a megoldás, hogy a kapura kiakasztott táblával megállásra és tülkölésre tudom csábítani a postakocsit, ami naponta egyszer jön, hoz és visz mindenfélét, nulla sor, nulla probléma – erről már MM is hasonlóképp nyilatkozott.
És nem csak a posta jön házhoz, hanem csomó minden más is: kenyér, PB-palack, hal, takarmány, szóda, fagyi, meg persze femilifroszt is. Ugyan a kenyeret itthon sütjük, a gázpalackot egyébként a polgármesternél vesszük, halat nem eszem és általában takarmányra sincs szükségünk, azért tetszik ez a házhoz jövő kényelem. Annak ellenére is, hogy a szolgáltatókocsik egytől egyig fülsértően fals megkülönböztető dallamokat tutulnak, mint a lemerülni készülő gyerekjátékok. Ebből a sorból feltűnően kilógott hát nyáron a Klasszikus Dinnyés Lada, amely csengő női hangon dalolta az egész falunak, hogy mennyi is kilója. Ehhez képest egy kigyúrt, barnára sült, ránézésre is dinnyés fiatalember szállt ki üzletelni. Reklamáltunk, hogy micsoda eljárás ez, hát a saját hangján, megafonban kéne nyomnia az aktuális árfolyamot. Kicsit megütközve nézett ránk, majd megfontoltan válaszolt: „hát majd hülye leszek tépni a számat egész nap, mikor a netről ötszázé letöltöm empéháromba…”
(a kíváncsiság teljes körű kielégítése végett: a szürke izé egy kötődoboz (nem abban készülnek a pulóverek), a piros pedig egy régi kiállításra szóló meghívó, ami azt mondja: Egy énekkart keresek, ahol még énekelnek és egy mosodát, ahol még mosnak)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)