Birtokmegháborítás

Megnéztem, hogy egyáltalán beenged-e még a virtuális tanyámra a blogger, és be. Úgyhogy mesélek kicsit.

Bő két évvel ezelőtt, Kisvakond érkezésekor már felmerült, hogy ennyi és ekkora bundással a házban hamarosan nem lesz elegendő a rendelkezésre álló nappali- és kanapéfelület. Ezt a problémát frappánsan úgy oldottuk meg végül, hogy ember és Vakond elköltöztek, amúgy is jó ideje érett már ez a lépés. A frappaneitás netovábbjaként pedig csak a szomszédba bútoroztak át, így a britán házának sem kellett elárvulnia, a kutyák is bandázhatnak változatlanul együtt, továbbá fejenként másfél macska és egy-egy új kapcsolat birtokában egészen speciális értelmezési tartományba sikerült helyezni a kiegyensúlyozottság, a kommuna-idea és a határhúzások definícióit. De nem ezért nem írtam.

Mindezek közben-alatt-mellett és ettől függetlenül a pandémonikus hatások igen alig érintették ezen házak táját, szóval azon kevés szerencsések közé tartozom, akiknek az az időszak pont olyan volt, mint egy átlag szerda délután; a kertben, kertészetekben és erdőkben nem nőttek bosszantó tilalomfák, nem burjánzott a hülyeség, nem vert gyökeret félelem és gyűlölködés. De nem ezért nem írtam.

Világpara ide, magánélet oda, egyszerűen jólesett ez a 2-3 év csend. Nem csak itt a blogon voltam csendben, hanem magamban is, élőben is, kellett, ideje volt. De ha akartok nevetséges indokot is: gyakran a képtelenség miatt nem írtam, mert egyetlen gépem sem bírta olvasni a fotómasinám kártyáját, és hát ez van, közel 3 év kellett hozzá, hogy egy háromezer forintos madzaggal áthidaljam ezt azt orbitális technikai akadályt.

Mindazonáltal őszintén köszönöm, hogy hol privátban, hol kommentben, de időről időre érdeklődtetek, hogy élek-e még. Szerintem volt idő, hogy a hardcore olvasóknak többet jutott eszükbe ez a blog, mint nekem. Most már talán én is gyakrabban benézek ide, végül is lehet, hogy volt pár sztori, amit nem meséltem még…

És még mielőtt a jó memóriájú matekszakos olvasók elkezdenék rajtam számon kérni a másfél macskák rejtélyét, teaser-üzemmódban - és mert kell a cukiságfaktor is - bemutatom az adatkábel csodás működését a kétlakivá vált Dűne és a Vakondhoz átköltözött CC melletti harmadik számú macskát, a Birtok legifjabb és legéletrevalóbb lakóját. A képen a jószág – akin érthető okokból rajta ragadt a Gyösz megszólítás, bár nem ez a hivatalos neve - fellelt állapotában szerepel, illetve ekkor már nagyjából három napja istápoltam, tehát a bekerülési 32 dekájához képest már akár 35 is lehetett:

Vadonatúj alapok

Az építkezős szado-mazo pornó kedvelőinek…

Tulajdonképpen örülök, hogy a régi gépemmel együtt elfüstölt az eredetileg nyáron elkezdett poszt. Frissiben nagyon sok ottdögöljönmeg és nőjönbeazorralika volt benne finomítás nélkül és túladagolt lelki rezzenésekkel, de így fél év távlatából talán már képes vagyok kicsit enyhébb emocionális túlfűtöttséggel beszámolni a történtekről. A padló mindig padlóra tesz.

Gyors áttekintésként fussunk végig az előzményeken:

1. fázis: a homokba fektetett cementlapok felszedése utáni betonozás és padloponozás után jó ötletnek tűnt végleges burkolatként a betonfesték. Nem volt az.

2. fázis: laminált padló került a földre, ami hamarosan itt púposodott, amott kikopott, haladjunk tovább.

3. fázis: 2013-ból idézek magamtól: még kimondani is fáj, hogy laminált padló, a sznob toplistámon ennél lejjebb csak a linóleum van. De az vesse rám az első járólapot, aki 3+4 év után bírta volna még türelemmel. Soha ne mondd, hogy soha: eljött az a fázis is, mikor megadtam magam a linóleumnak. Hiába hívják luxus vinylnek, attól ez még zavarta kicsit az elveimet, de nem emiatt kellett végül mennie, három más okom is volt.

Egyrészt ennél jött ki igazán, hogy az eredeti padloponozás tényleg oly rútul lett elbaltázva, hogy vállalhatatlan és együttélhetetlen a púpok és kráterek elkendőzhetetlen jelenléte. Másrészt egy évvel korábban a frissen lerakott linó szegélyezése közben az utolsó darabka befúrásánál sikerült átfúrni a falban futó vízcsövet: lőn gejzír a konyhában, majd további hosszú hónapokig egy bazi nagy luk a falban, amire türelmesen vártam, hogy majd történik vele valami kulturált és észszerű dolog (jellemzően nem történt). Harmadrészt egy valami egész más okból történt Obi-látogatás során megállított egy járólap, aminél azonnal éreztem, hogy baj lesz, utolsó érveim is elpárologtak a hidegsége okán elutasított hidegburkolattal szemben, mert ez tetszett.

Okulva abból, hogy a kémény újraépítésére két évvel korábban hárman adtak nagyon baráti ajánlatot, majd tűntek el a semmibe (közülük egy a malteros ládámmal együtt), miközben már túl rég kerülgettem a megvásárolt anyagokat, és végül persze magunk csináltuk meg a kéményt (amiben nem a kémény felrakása, hanem a palatető kezelése jelentett nagyobb kihívást), ezúttal igyekeztem felnőttebb döntést hozni. Még mielőtt impulzívan bepakoltam volna a kocsiba a negyven tonna padlólapot, beinvitáltam a műveleti területre a falu burkolóját, akivel több-kevésbé jó viszonyt ápoltunk, hogy ugyanmá mondjon nekem árat, dátumot, anyagigényt, ám elsődlegesen ígérje meg, hogy ő akkor nekem ezt megcsinálja, mert AKKOR megveszem a lapot és társait. Nagyon szívesen fizetek a szakmunkáért, szopattam már magam eleget DIY dolgokkal, itt húztam meg a határt, hogy ez mégsem az, aminek a szőkenő egymaga nekiáll.

Dramaturgiában és realitásban otthonosan mozgó olvasók már sejthetik, hogy a mester a megbeszélt időben nyilván nem jelent meg, két nappal később sétált be lazán érdeklődve, amikorra már minden előző életem dühét is kieresztve többé-kevésbé teljesen felbontottam a konyhát egészen aljzatbetonig. Kurva nagy kalapáccsal és vízhólyagokkal a kezemben hajtottam el a kurvaannyába, akkor már tisztában voltam vele, hogy ezt bizony nekem kell megcsinálnom, új padlopontól a fugázásig bezárólag, más opció nincs, ha nem akarok még további hetekig verandára költöztetett konyhában létezni. 

Konklúzió: bármit is próbáljanak elhitetni a férfiak, a nők burkolni IS képesek egyedül, ha muszáj, és érdekes módon nem szükségszerű menet közben sok alkalommal elzarándokolni mindenféle boltokba elfelejtett anyagokért és eszközökért, mert jellemzően nem felejtődnek el már elsőre sem. Ugyanakkor egyértelműen sokat segített volna, ha úgy egy 30 kilóval nehezebb vagyok, és ha a több hétnyi kutakodás és jutyúbnézés közben még a munka előtt jut el hozzám az az információ, hogy van olyan fugakereszt, ami egyből szintbe is húzza a lapokat; illetve esetemben a csempevágóval nem volt meg igazán a kémia, szóval a kényesebb metszési műveleteket inkább emberre hagytam.

Szerintem legalább egy hármas fölét kapnék rá egy szakmunkásvizsgán, ha nagyon közelről néznék minden négyzetcentiját, mindenesetre teljesen vállalhatónak érzem. Igazán a törpe vízmű érkezése óta látom minden eddiginél jobban, mennyire indokolt volt ez a mások által dekorhóbortnak is titulálható lépés, és nem pusztán Kisvakond átfolyós jellege miatt, hanem a speciális ivási szokásai okán is...

Vigyázz, iszik!

Sok nőnél jön el életében egy olyan pont, hogy még nem biztos benne, akar-e gyereket, de már nem szed tablettát. 

Nagyjából hasonló lelkiállapotban kezdtem késő ősszel kutyás csoportokat és hirdetéseket nézegetni, bő két évvel Főkutya távozása után. Mert bár imádom Vakondot, egyrészt hivatalosan ő mégiscsak ember munkatársa, másrészt meg aki volt már egyszer kétkutyás, annak szerintem mindig kicsit kevés lesz csak négy mancs, bármilyen csudás négy mancsról is legyen szó. 

Megkímélek mindenkit annak a részletes leírásától, hogy miért döntöttem végül úgy – én, akinek Hófehérke-génjei vannak és minden állatot folyton meg akar menteni –, hogy a közeli és távoli jövőben nem fogok menhelyről kutyát örökbe fogadni, se kicsit, se nagyot, legyen elég annyi, hogy nálam összehangoltan elrúgták a pöttyöst (azzal együtt, hogy továbbra is nagyra becsülöm a kitartó és megfeszített munkájukat). 

Azt hiszem, összesen 3 hét fészbúkpokol kellett ahhoz, hogy azt mondjam a Zuniverzumnak: na én nem keresek tovább, dobjon elém megfelelő időben egy olyasmi labrador mixet, mint Vakond, kölköt, és hogy ne lődözgessünk a vakvilágba, onnan tudom majd, hogy ez lett nekem szánva, hogy legfeljebb 50 kilométerre lakik tőlem. A Zuniverzum meg annyira jó haverom, hogy napokon belül a Vakondéval egzaktul megegyező fajtavariációt tolta az arcomba, 45 kilométerre tőlünk, és életemben először több mint 6 hetem volt felkészülni egy babakutya érkezésére.

   

Kisvakond, aki 8 hetes és 2 napos korában landolt a Birtokon, külsőleg gyakorlatilag egy Vakond-replay, annyi különbséggel, hogy - változatos festékboltokban csiszolódott dizájner-szótáram alapján – Vakond magasfényű, Kisvakond pedig selyemfényű. 

Azon kívül, hogy übercuki, imádnivalóan rossz és nagyon okos, a legfőbb tulajdonsága, hogy törpe vízműtelep. Illetve egy rövid ideig ezt hittük, de hamar rájöttünk, hogy valójában átfolyós vízmelegítő, ami egy szobatisztasággal épp csak ismerkedő kiskutya esetében sarkalatos felismerés. Ugyanis azóta bármelyikünk veszi észre, hogy a fekete kis testével az itatónál molyol – nem nehéz, egyrészt baromi hangosan iszik, másrészt legalább 830%-ban labrador, azaz páros mellső lábbal bele is ugrik a vizestálba –, az észlelő már kiált is, hogy „vigyázz, iszik!”, a másik pedig lehetőség szerint nyitja is az ajtót a kertre, és még így sem vagyunk mindig elég gyors reagálású hadtest.

   

 A Birtok régebb óta lakcímkártyás négylábúi változatos módokon reagáltak a kisbuflák érkezésére. A friss gyerekes barik (mire barilottót hirdethettem volna, hirtelen mind lebabáztak, 3 lány, 2 fiú az idei leltár) szokásos felháborodott toppantgatással fejezték ki, hogy ismeretlen betolakodót észlelnek, de hamar hozzászoktak. 

Mindkét macska meglepetést okozott: az általában mindenkitől Föld-Hold távolságot tartó Dűne cica már az elején egy tálból kajált a kicsivel, és hagyja magát ugyanúgy hömbölgetni, ahogy Vakond ahhoz hozzáidomította. Mindeközben a soha semmitől sem tartó CC nagyon sok napon keresztül csak a plafon magasságában mert közlekedni; eleinte igaziból rettegett a hatkilós kisvidrától, később meg csak úgy érezte, jól áll neki ez a drámakirálylánykodás, mostanra már be mer jönni a házba a padlón is. 

A legeslegesleghálásabb pedig nyilvánvalóan Vakondnak vagyok: a 3 és fél éves nem csak minden gondoskodó ösztönét zúdítja a kicsire, de a nevelés jelentős részét is átveszi, komolyan tehermentesítve engem azokban az időszakokban, amikor Kisvakond unatkozásból rosszalkodik. Elég, ha a selyemfényű rettenet csak ráfordul illegálisan egy bakancsra vagy papucsra, Vakond máris megy rendet tenni, nekem szinte rá se kell szólnom a tolvajra, a fennmaradó időben pedig profi birkózásra is tanítja az aprót. 

Nekem pedig sok év után újra minden létező zsebemben változatos jutalomfalatok lapulnak, és valószínű, hogy az idei eredeti kertészeti elképzeléseimen is kicsit módosítanom kell majd, de szerintem megéri. Az egy kicsit nagyobb fejtörést okoz, hogy hamarosan nagyobb kanapéfelület, és ezzel együtt nagyobb nappali is kéne...