2007. január 16., kedd

A falusi stresszről

Mi csak azt hisszük, hogy nyugodt helyre költözünk.

Szomszédék vasárnap szalonnasütésre invitáltak a szőlőbe, saját szőlőből saját borral, saját malacból saját kolbásszal és szalonnával. Mindenkinek a hegyen van szőleje, nekik a falutól úgy egy kilométerre. A bozótégetéssel egybekötött piknik helyszínét a trabantmotoros traktor jelezte, meg persze a bozóttüzek, odataláltunk. Voltak nyársak, fonott kosarak, vágódeszkák, pillepalackban bor, meg minden, ami kell. Jól leégettük az arcunkat a bozóttüzek mellett guggolva, a szalonnáról csöpögött a zsír, ahogy az minden cserkészkönyvben előírás, az ötéves fára mászott, a férfiak meg időnként meglengették a motoros fűrészt, hogy további bozótok kerülhessenek a tűzre. Közben sütött a nap, meleg is volt, mindenki élvezettel kanyarintotta a bicskájával a falatokat, és teli szájjal azon sóhajtoztak boldogan, hogy mennyivel jobban esik ez így, mint bármilyen más ebéd, főleg itt kint a szabad levegőn. Esküszöm, tök meggyőzően mondogatták, már-már kezdtem elhinni, hogy egy kilométerrel odébb, a faluban minden bizonnyal csupa stressz és szmog az élet, még jó, hogy az ember kicsit kiszabadulhat lazulni néha a telekre. Ez már a második jele volt annak, hogy nehéz lehet falun élni. Az első az volt, mikor szóba került, hogy évek óta terveznek a falu elejére egy szabadidőparkot. Elkerített területet, padokkal. Aha, hogy legyen hova nyugodtan kiülni, meg friss levegőt szívni, mégse a saját fél hektáros udvarán legyen már bezárva az ember. Asszem majd a fél kilométer hosszú kiskertünk végén én is elkerítek egy darabka földet a mező közepén, hogy legyen hova visszavonulnom meditálgatni a nagy nyüzsgésből.

Nincsenek megjegyzések: