Helló, falu

Meglátogattuk magunkat a hétvégén.
Az indoklás az volt, hogy kéne keresni ácsot a tetőhöz, meg tanyát egy ismerősünknek, meg egy markolós is jól jönne. Valójában csak jó volt arra járni, az utolsó 30 kilométer már mindig nagyon hazamegyek-érzés, és például útközben mindig vannak ilyen dekoratív lovak:

Származási hely: Birtokos eset

Megérkeztünk hát a faluba, és nagy volt a forgalom, mert szombat délután nem csak a busz, de a fagylaltoskocsi és a mobil csirkebolt is arra jár. Komoly: kis ládák a furgonban, benne már nem sárga, de még kölökcsirkék, és megáll minden ház előtt, mint a femilifroszt.
Végigsétáltuk mind a két utcát (Kossuth és Petőfi, miért, mit gondoltál?), közben egyik leendő szembeszomszédasszony gyorsan ránktapadt. Kíváncsi volt a vételárra, mert ő is eladná a telkét - a dzsungelén maradt egy istálló meg egy kocsiszín, és többért gondolta adni, mint amennyiért mi közel 80 nm lakóépületestül vesszük a holdnyi földet. Bár rohanásban volt, mert lógott az eső, és 'az ágyi ruhák kint maradtak a kertben anyámnál', azért sietett gyorsan a fél falu történelmét és életét elmesélni, köztük az egyre több németet, aki a faluban vesz házat és piszok összegekért felújíttatja, meg azt a fiatal férfit is, aki ugyan itt lakik, de van valami nője, és folyton ahhoz jár. Kellet nekem falusi élet.
Aztán kiderült, hogy bár kiírva kevés helyen van, de tényleg nagyjából minden második ház eladó. Besettenkedtünk egy 30 éve lakatlan, kellően vadregényes kúriába, és kifele már egy másik falubeli asszony várt, érdeklődve, hogy eladó ház kell-e, mert véletlen ő is tud egyet épp. Nem is értem, hogy nem vesz minden erre járó egy házat itt. Na nem mintha véletlenül lehetne erre járni...
Ezek után a polgármesterasszonyhoz is bekopogtattunk, de nem volt otthon, hát milyen viselkedés az ilyen így önkormányzati választások előtt? A három faluval odébb lakó ácsot sem találtuk otthon, de megnyugtató volt, hogy egybehangzóan mindenki őt javasolta. Egy folyamatban lévő építkezésre is benéztünk, ott a jómunkásemberek egyből hívták nekünk az arab főnöküket, aki majd kimegy a héten megnézni a dolgot, hogy árajánlatot adjon. Majd meglátjuk, ki nyer, de van egy tippem.
A sárgabarack már leérett, az őszinek még kell vagy egy hét, a többi gyümölcsfát viszont muszáj lesz majd permetezni. A bank pedig, aki elvileg már csak előkészíti a szerződést, egy hete nem telefonál.

Érzelmek meg viharok

90%-ban jó buddhistának tartom magam.De az a 10 maradék?
Alapvetően undorító dolog birtokolni bármit is, mert köt, mert alattomosan parákra késztet, mert kényszerít a vele való foglalkozásra. Utálok kötődni, csak a baj van vele, a nyöször, a szomor, szóval hülyeség. Emberekkel se nagyon kóser, de azok legalább a fizikális térben nem foglalnak állandó helyet, a tárgyakat azért nem bírom még annyira se, mert azokat folyamatosan kerülgetni kell, meg helyre kell tenni őket. Egyáltalán milyen az már, hogy ennek és ennek itt a helye? Na szóval alapból megy ez nekem, de a tíz százalék értelmében sajnos kötődöm néhány dologhoz, például az emberemhez meg a motoromhoz. A kötődésmentes hosszú évek után már ezt is soknak tartom, erre kitör vasárnap a vihar, a Birtok még nem is az enyém, de már az jut eszembe, hogy vajon tett-e kárt a romokban meg a fákban a szél. Suttyomban aggódás, féltés. Hát mi a tökömért kellett ez nekem?

Aggódósarok

Lőttem egy villanybojlert. Ingyé.
A munkamegosztás klasszikus: én telefonon elintéztem, ember meg elhozza. Ezzel hivatalosan is megkezdődik az a fázis, amelynek első felében furcsa eredetű, félig használt, illetve önmagukban azonosíthatatlan tárgyak landolnak anyósomék pincéjében. A második félidőben kéne annak megtörténnie, hogy ezek a dolgok mind eljussanak a Birtokra, majd beépítésre kerüljenek. Ugye mondtam egyébként, hogy autónk az nincs?
Valamiért pont ma jött el az a nap, hogy elkezdjek kicsit aggódni, csak úgy, általánosságban. Tegnap láttam egy sokoldalas, érthetetlen szavakkal teli dokumentumot, ami egy átépítési terv volt. De nekünk ilyen nem kell, ugye? Ugye nem közben fog kiderülni, hogy mégis engedélyeztetni kéne mindenfélét? Aztán. Nagyon kezdenék már neki az igazi munkának, és egy ideig szépen látom is lineárisan a dolgokat. A fejemben pörgő moziban jön egy emésztőásós ember, aki egy hatalmas sárga Jekubbal (vö. Manák trilógia) bepöfög a kertbe, markol, és hagy maga után egy gödröt meg egy dombot, jó esetben pont annyi dombot, amekkora a gödörbe épp beleférne. Lesz ebből gyorsan emésztő, kis és nagy csatornák futnak majd be vidáman a frissen felbontott aljazatban a házba, ahol sitty-sutty kialakítjuk a sokáig ideiglenes fürdőt-vécét. Na de ehhez már bontani is kell sok mindent. Meg betonozni is kell. Persze betonozni csomó minden mást is kell, de előbb úgyis a tető jön. Ahhoz kéne ácsot keresni. Vele alkudni, körmére nézni, közben megfelelő tetőablakot venni. Ja és a villanyvezetékek. És a csaptelep? Akkor ezen a ponton már olyan a kép a fejemben, mintha nagyon gyorsan és összevissza lapozgatnék valami bazi katalógust, amiben a vibrátortól (az háztartási kisgép vagy szórakoztató elektronika vajon?) a fugázószetten át a körtefáig minden van, aztán az egész átcsap rajzfilmbe, mikor csak nagy porkavarodás látszik, meg egyszerre húsz elmosódott kéz, a gyors munkát illusztrálandó, ott vannak az anyázós és jajgatós és puffogós feliratbuborékok is, aztán már csak a szép végeredmény látszik. Belátom, kissé elnagyolt fikció. Csinálhatnánk ütemtervet, ember projekttervezésben profi, de annyira meg nem vagyok naív, hogy ne számítsak a váratlanokra, a csúszásokra, az ójajokra, az elfelejtettükökre. Na meg az időjárásra. Szóval nem mindegy? Majd kialakul. Közben pedig emlékeztetem magam a tapasztaltakra, akik mind azt állítják: minden kétszer annyi idő és kétszer annyi pénz, mint ahogy eredetileg gondoltad. Tehát igyekszem nagyon kis összegekre és nagyon gyors munkákra gondolni, logikusan.
Közben pedig igazán csak a közvetlen előttem álló előadástól parázok: az ügyvéd által küldött két hiányzó papírt is elfogadta a bank, jövő héten aláírhatunk. Ehhez nem érzem elég erősnek magam, ehhez nem vagyok elég gyógyped-képzett. Mármint ahhoz, hogy apámat és nagyanyámat egyazon időben, egyazon bankba terelve rávegyem, hogy lássák el kézjegyükkel azt a végső szerződést. És hogy közben még napi háromszor újra elmagyarázzam nekik, mi ez.