Elődöntő

Fejenként 49, összesen 147 aláírás, ha csak családon belül számoljuk.

Nagymama emiatt konkrétan büntetőtáborhoz hasonlította a délelőtti kalandtúrát, ezer éve nem kellett aláírnia a nevét, nem ám ennyiszer. Mert végül eljutottunk a bankba, de nem tudom, voltam-e valaha ennyire ideges. A lehetséges performanszokhoz képest egész lightosan sikerült megúszni. Apám csak eleinte tegezte az ügyintéző csajt, és nagymama se jutott túl mélyre a világháborús történetekben, és a végén egész könnyű volt visszaterelni a dolgozói dohányzó felé vezető ajtóból a valódi kijárat felé. Mindenesetre jó volt látni, hogy az ügyintéző hölgy is feszeng annyira, mint én. De mindezzel a megpróbáltatások még nem értek véget, van még egy parádés kör. Olyan nagy cucc lett volna odahívni a közjegyzőt is, mint normálisan szokták? Nem, nem volt ott, tehát jövő kedden még egy autóba pakolódás és aláíráscsomag jön. Aztán már tényleg csak három biztosítást kell megkötni, és szinte már meg is vagyunk. Talán.
Elmei alapon kurva fáradt vagyok. Mindettől függetlenül én most elmegyek mentát vadászni, itten ma este akkor is mojito-party lesz. Punktum.

Nyilván rémálmok

Oly jó volna, ha végre nem a családi elmegyógydáról írhatnék.

Hanem már a munkálatokról, meg az álmokról, meg rozmaringbokrokról, meg felhólyagosodott tenyerekről. Mondjuk. Tegnap este végre sikerült beszélnem apámmal is, tehát már csak annyi van hátra, hogy ma is elérjem, és meg is jegyezze, hogy csütörtökön délelőtt valóban ott legyen a bankban. És hogy alá is írjanak mindketten. Nem titkolt rémálmom, hogy ha egyáltalán eljutunk odáig, a bankban kezdenek valami improvizatív botrányba, például apám az ügyintéző hölgy ölébe ül, vagy elküld mindenkit a kurvaaannyába ismeretlen okokból, vagy nagymama újra felteszi a kérdést, hogy miért is vagyunk itt, és tudnak-e róla, hogy ő tartja el apámat, és sorra tűnnek el a bugyijai a szekrényéből. Tartok tőle, hogy még az én fantáziám is kevés ahhoz, amit előadhatnak váratlanul. Ha minden jól megy, akkor csütörtök este csúnya ivászatot fogunk rendezni.

Gyógyped-szekció

Nem lehet könnyű aranyhal-idomárnak lenni.
Csak mondanom kellett, és íme: hívott a bank. A héten mehetünk aláírni. Mehetnénk. Izé. Első körben, miután apámat úgyse lehet soha elérni, hívtam nagymamát, hogy előkészítsem a terepet, azaz újra elmeséljek mindent előlről. Mint kötélidegzetű aranyhal-idomár, aki a furcsa kis lény 3 másodperces memóriáját figyelmen kívül hagyva próbál 'hát emlékszel' és 'ahogy a múltkor mondtam' kezdetű argumentumok gyakori ismételgetésével valódi megértést vagy emlékezetet kicsikarni az illető uszonyosból. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy fél órás látogatás alatt öt standard történet kerül szóba 1935 és 1950 közöttről datálva, számoljunk egyenként 2 perccel, ami azt jelenti, hogy mindegyik háromszor jön elő a 30 perc alatt, de legalább szóról szóra, hangsúlyról hangsúlyra ugyanúgy. És a lélegzetvételnyi szünetekben próbálom becsempészni a saját mondókámat, néha válaszolva olyan kérdésekre is, hogy 'de nem a férjed, ugye?' meg 'apád tud erről az egészről?' valamint 'miért, most hol laktok?'. Jól jelzi anyja és fia közti viszonyt, plusz apám memóriájának állapotát, hogy ő is meg szokta kérdezni 'és nagyanyád tud erről?'. Átérzem, hogy nem lehet egyszerű az elmeosztályos dokik élete se.