Tetőbalett

Mosómedve híján sem unalmas az élet, a macska tesz róla. 

Mikor a 90%-osan beltéri Raklap este 11-kor sem volt még itthon, egyből eltiltottuk a haverjaitól kutató-mentő üzemmódba álltunk, siheder cicával bármi történhet ugye. Hang után fülelve a tetőgerincen találtuk meg végül, és bár fogalmunk se volt, hol ment fel, logikusnak tűnt, hogy le is tud majd jönni, nem egy kripli alkat. De ciccekre és szép szóra is csak további nyervogás volt a válasz, és nemigen mozdult.
Elő a létrát és a fejlámpát, ember fel a verandatetőre, hogy közelebbről szólongathassa a kis hülyét. Hasztalan, a billegést és légtornászkodást biztonságosabbnak ítélte, mint a tetőről leslattyogást. A tetőre fektetett létrán se akart lemászni. A vaksötétben ekkor szuttyogós sárban csúszkálva a hatméteres deszkát cibáltam elő a pajtából, feltoltam embernek, de a vörös szőrdög a hidat se kívánta igénybe venni, viszont néha el is tünedezett a tető túloldalán, mi meg álltunk a tető különböző pontjain a szita esőben, és a sötét panorámába révedve töprengtünk, mennyire is vagyunk normálisak.
Amikor ahhoz a motivációs-csalogatós részhez értünk, hogy már tíz perce rumbatököztem a macskának a kajászacskójával, vártam az álmukból felvert szomszédok felbukkanását (igen, itt ennyire csend van éjszaka), de aztán eszünkbe jutott, hogy SzembeGyuri képes volt egyszer fél évig a tetőn etetni egy cicát, aki nem mert onnan lemászni, szóval talán mégse nézne hülyé(bb)nek senki.
Kezdtünk odafagyni a helyzetbe, egész macskagenerációk anyukáiról megemlékeztünk már, ekkor ember úgy döntött, ő kúszik fel a tetőgerincre a jószágért a fektetett létrán, na és akkor jött rá, hogy a macska azért nem indul, mert a lejegesedett palán csúszdázáshoz még ő sem elég bátor. Innen már csak plusz két létra és a teljes testsúlyom kellett a veranda tetejére, hogy a felkúszásos macskamentés viszonylagos biztonságban megvalósuljon a lejtős jégpályán.
A szétfagyott és megrettent állat a kezemben zizgett, mint a rezgőcsiszoló, és foggal-körömmel ragadt rám a biztonság kedvéért (kissé karcos is most a szemöldököm), egészen szánni való volt. Pont addig, míg be nem hoztuk a házba: innen kezdve klasszikus háládatlan kisköcsög üzemmódra váltott, még Főkutyát is lepofozta kicsit, vagyis pont úgy viselkedett, mint egy macska. Remélem, nincs kedve többet megismételni a tetős mutatványt, mert ez esetben én legfeljebb annyit vagyok hajlandó tenni, hogy a fűtött szobából oktató diavetítést tartok neki kedves, nem rendetlenkedő ésvagy profin korcsolyázó-jégfalmászó reklámcicákról.

Az "Aludj hülyén!" verseny idei győztese

Fénymatek

Így az ötödik karácsony előtt már-már eljutottunk a hangulatvilágításig.

Lelki szemeimmel mindig is tökéletesen láttam, hogy alkatából fakadóan ez a veranda kifejezetten alkalmas akár a magazincsicsás ünnepi dekorhoz is. A barokkos túlzásokra mondjuk nem vágytam, de a hevenye fenyőágaknál kicsit szofisztikáltabb country style volt az elképzelés, amihez az én fejemben mindig is tündefények társultak. Idén beszereztük végre a kintre való pöttylámpásokat, és ezzel megkezdtük a (tavaly teljesen elmaradt) karácsonyhangulat növesztését, egyben remek téli funkciót találtunk a hajnalkafalnak. Bár utóbb kiderült, hogy egy kicsit túlméretes alap.

Műjégcsapsor

Megjegyzendő tanulság szöveges feladatba bújtatva: ha a 7,9 méteresnek jelzett fényfüzér leírásában olyan is található, hogy a csatlakozódugótól az első izzó távolsága 6 méter, az biz azt jelenti, hogy összesen 1,9 méternyi (amúgy tök jól kinéző) fényed lesz.

Nem összegezhető

A britán elrepült délre, a kajak meg ismét felkerült térelválasztónak, szóval hivatalosan itt a tél.

A közmegegyezés szerint unalmas november itt kicsit sem volt eseménytelen, de amiről nagyon szívesen írnék, az nagyon nem publikus, a többi meg annyira kaotikus, hogy visszaemlékezni se tudok – így kell igazán érdektelen posztot rittyenteni.
Nagyjából annyi maradt meg az elmúlt másfél hónapból, hogy rengeteget röhögtünk, és néha kifejezetten igyekeznem kellett, hogy a változatosság kedvéért végre kicsit a komfortzónám amúgy elég tág keretein belül maradjak.
Szóval ez most csak amolyan életjel; élek-élünk, nagyon is (a kölökmacska épp tobozfocizik, a kertbe bekerült egy faszamár is, mit akarhatok még?), és számomra is érthetetlen módon még ilyenekre is találtam időt-energiát,

„– Mit csináltál ma? – Hintalovat lenmagoztam.”

de valahogy az igazi fontosságok épp belül zajlanak, és jól láthatóan nem az a természetük, hogy kikívánkozzanak, úgyhogy egyelőre hagyom.