Én meg közben hogy vagyok

Hát jó, akkor személyeskedjünk-komolykodjunk kicsit hosszabban.

Őszintén meglepett Sopeka kommentben feltett kérdése - eszembe juttatta, hogy ezt valahogy ritkán szokták megkérdezni tőlem. Mármint igaziból. Közben pedig nem nagyon zavar ez, mert magamban talán az egészségesnél is gyakrabban lekövetem, hogy mi van velem és hogy is vagyok, szóval szerencsére nem kellenek kérdések ahhoz, hogy utánagondoljak, épp mocsaras vagy mézmocsaras-e a lelkem, kis léptékben és nagy horizontban hogy állok. Ezzel együtt összefoglalni mégsem könnyű, hogy mi is van velem.

Aztán erről jutott eszembe az is, hogy szinte napra pontosan 10 éve költöztünk a Birtokra. Továbbra is úgy gondolom, hogy életem legjobb döntése volt. A regényes-drámai elvárások mentén most jól hallhatóan fel kéne sóhajtanom, hogy hejj, mit tudtam én még akkor, meg hufnágelpisti, és mennyire más ember voltam, mint most. De nem, az alapok nem változtak, talán csak egyszerre sarkosabb és csiszoltabb verziója vagyok a tíz évvel ezelőtti énemnek. Sóhaj elmarad.

A tavalyi év láthatatlan fordulópont volt bennem, úgy volt nagyon jó év, hogy objektíven szemlélve senki nem állítaná ezt róla. De akkor értem meg arra, hogy igazán értékelni és szeretni tudjam a külső és belső küzdelmeket, a sötét(ebb) dolgokkal való szembesüléseket, csomó mindent, amiket a felszín alatt is már jó ideje kapargattam de éreztem róluk, hogy van még hova lemerülni. Kemény volt, közben felszabadító és vicces, és persze véget nem érő. A lazából is mindig van hova lazulni, a határokat mindig felül kell vizsgálni. Bizonyos szinten rendezettebbé váltam, más szinten még jobban hagyom szabadon dúlni a (látszólagos) káoszt. A hülyékhez és hülyeségekhez egyre kevesebb türelmem van, más dolgokhoz egyre több. Értelem helyett egyre gyakrabban érzésből értek meg dolgokat, helyzeteket, embereket - általában akkor, amikor már nem is akarom megérteni ezeket. Összefoglalva: hótt általános sztori ebben az életkorban, ezen a kontinensen.

Visszakanyarodva az ideköltözéshez: gondolkodás nélküli, agyatlan bizonyosság mozgatott akkor. És mostanában ugyanerre az érzésre várok, de azt sem tudom, mivel kapcsolatban. Az is lehet, hogy már zajlik is az, ami egy újabb ilyenhez vezet, de ha nem, az se baj, erre ráérek. Csúnya leegyszerűsítés lenne azt mondani, hogy életcélt keresek, vagy utolért a harmadik midlife crisis. Mozgatnak új dolgok, teszem a régi dolgokat, és érzem, hogy van még ebben több - majd kigömbölödi magát, hagyom, hadd alakuljon a háttérben. Szóval céltalanságról vagy krízisről szó sincs, inkább olyan, mint mikor legszívesebben az összes virágot hazavinnéd a kertészetből, de tudod, hogy nincs mindegyiknek hely és nem is mindegyik érezné jól magát a kertedben. Ja és kurva sok kertészet van.

Fizikai síkon az egyik legnagyobb történés velem mostanában, hogy elkezdtem vezetni. Ezer éve van jogosítványom, csak autó kormánya közelébe nemigen mentem. Ha nagy néha mégis tudtam, hogy akár csak 10 kilométert vezetnem kell majd (és közben ne feledjük a forgalmatlan vidéki utak és a bárhová parkolási lehetőségek mindent nevetségesen leegyszerűsítő kombinációját se, csak hogy igazán átérezd az irracionalitást), előtte két napig görcsben voltam, és nem hittem el, hogy ez valaha elmúlhat. Aztán ez is kidolgozódott. Tényleg minden fejben dől el. (Persze a kocsi hátuljára ragasztott, Medve által rajzolt T (mint Tánti) betű is ad némi mágikus védelmet.)

Ami nem változik, az a tanulási mohóság: néhány dologtól eltekintve a fókuszok és a témák továbbra is inkább széltében nőnek, mint mélységben, gyakran magamat is meglepem, mennyi hülyeséget tudok, nem tudva honnan és miért. Idén kiemelkedően a dísznövények kerültek tanulási középpontba, de hát ezt is tudtam már pár éve, hogy eljön egyszer ez a pont. Most pedig agyonboldogítanak ezek a kusza színes izék, szeretem, hogy tudom a nevüket és a hóbortjaikat, szeretem, hogy naponta látom rajtuk a változásokat, szeretem, hogy többségüket már akkor ismertem, mikor még mag volt.

Mik is vannak még?

Gondolkodom egy ideje még egy kutyán, de egyelőre nem bukkant fel az igazi (hogy a kerítés és kapu hiányáról mint visszatartó realitásról ne is beszéljünk. Látszólag persze van kerítés meg kapu, de funkcionálisan nincs).

Sikeresen felnevelődött és kirepült egy fészekalj rozsdafarkú és egy fészekalj fecske. Macskadrámák és fészekrablók nélkül. Egymástól mindössze két gerenda távolságra építkeztek, és hosszú hetekig nagyon kellett ügyelni, hogy a veranda melyik pontjára ülsz le, de simán megérte.

Újabb grandiózus terveim vannak kerttel, veteménnyel és az omladozó pajtával kapcsolatban, egyelőre az a rész zajlik, ahol a fantázia és a lelkesedés elég, és még nem kell hozzá sok pénz vagy sok ember. Közben megtanultam értékelni az apró lépések fontosságát is, nem bosszant fel, ha 3 napig festek egy ablakkeretet. Az felbosszant, hogy hónapok óta nem jövök rá, hogy az egyik kvantumracka hol a francban tud naponta többször is távozni a karámból. Bálákkal már nem mi dolgozunk, csak annyit, hogy legyen elég a saját jószágoknak, de bodzaszörp idén is ipari mennyiségben készült. Kicsit ki vagyok akadva, hogy már július van. Asszem tényleg csak egyetlen pont van, ami mindig hiányozni fog: továbbra sincs tenger a kertem végében.

Szóval köszi a kérdést, mindennel együtt és mindenek ellenére tök jól vagyok, megyek meggylekvárt főzni.

Baribigyók

Divat, életvédelem, barik, üzleti terv.

Tavaly az eldurvult kullancshelyzet következtében humán fronton is elmélyült kutatásokat végeztem prevenció ügyében, lehetőség szerint természetes vonalon. Nyert a gerániumolaj, na de azt nem csöpögteti csak úgy az ember bárhová, amit aztán lemos/kimos, így jutottam el a lávakövekhez, és a világszéles kínai bolt bizbaszkínálatához, ahol találtam egy, a maga bizsuságában hozzám kifejezetten illő darabot, csakraegyensúly, világbéke, meg minden.

De a legfontosabb, hogy a lávakőből készült bogyókra bátran csepegtethetek az illóolajokból, sokáig megtartja a kullancsrettentő ájert. A geránium intenzitása első alkalommal mondjuk engem is elrettentett kissé, más szagot nem nagyon éreztem magam körül, de aztán gyorsan hozzászoktam, és minden létező felületen lekopogom: távol is maradtak a testemtől a rohadék kis paraziták.

Vidám, vonzó kis bogyókból áll az elasztikus karperec, szám szerint 15 lávagömböcskéből, meg 7 csakraszínes plasztik gyöngyből. Arra mondjuk nem számítottam, hogy a bariknak is vonzó lehet. Ám egy nap óvatlanul a szokásos nagyonközelségbe engedtem az egyik fekete subát, miközben egyre gömbformájúbb kisleányát helyette etettem, és mire észbe kaptam, lerágta rólam a karbizsut, elszakítva a gumit. Igyekeztem szemmel gyorsan lekövetni a bogyók útját a tavaszra már mélyalommá növekedett aljzatban, hogy az etetés végén még azon hamarjában begyűjthessem a szétguruló és lesüllyedő gömböket, de már akkor tudnom kellett volna, hogy reménytelen.

Félreértés ne essék, rengeteg fekete kis gömböt találtam. De közülük csak 3 készült lávakőből, a többi ennél frissebben organikus – bár megtévesztően hasonló – bogyó volt. Tudom én, hogy kikkel kell megosztani egy ilyen történetet: bolond barátaim gondolkodás nélkül kihozták a sztoriból, hogy a szárított és lukasztott nagyon bio baribogyóból készült ékszerekre biztosan lenne kereslet, így kell szarból várat építeni.

Addig is, míg részleteiben kidolgozom és beindítom az üzletet, életvédelmi okokból azért rendeltem gyorsan két újat a filléres vacakból, mert gyanítom, hogy a kullancsokat nem izgatják a bi(r)odalomépítési törekvéseim.

18: Birkás Tánti szolgálatban

3 éves elmúlt a Medvegyerek, és eleget cincálta már a szülei idegeit ahhoz, hogy szívből jövő röhögéseimért bosszúból párszor átpasszolják nekem.

Jó, ez nem teljesen igaz, a nyáron valójában azért voltam többször is főállású Tánti, mert tesómék közben megmentették a világot, vagy meghódították, vagy valami ilyesmi, szóval nem tudtak mindig vacsorára hazaérni. Logisztikai okokból a leányt nem a Birtokra tették le megőrzésre, hanem én vonultam a kunyhójukba pár napokra, ahol ő a hazai pálya előnyeit élvezhette, én meg a legó-bújócska-plüssbeszélgetés-alváshiszti-egyezkedés-érthetetlenhiszti rotációba minden nap mesés gyorsasággal belefáradtam. Közben meg rengeteget szórakoztam Medvén és Medvével – nem volt mindegy persze az a tudat, hogy a szüleivel ellentétben nekem ezt nem 18 évig kell folyamatosan bírnom. Korábban nagyon sokáig az volt a kedvenc (ismeretlen forrású) gyerekhisztim, hogy apaaaa, mindkét lábam ugyanolyan, de Medve ezt a nyáron felülírta a látszik az árnyékom és én ezt nem akarom tematikával, földhöz vergődéssel, ahogy kell.

Csodálom azokat a könnyen kezelhetőnek nehezen nevezhető jellemvonásait, hogy nem simulékony, nem akar megfelelni, nem áll be a sorba és makacsul elszánt. Ezeken felül pedig éles az esze és a nyelve, imádja az állatokat, ösztönös vezéregyéniség, a hülyéskedésre és pocsolyákba ugrálásra mindig vevő, és nagyon faarccal tud direkt vicceseket mondani. A felsorolt tulajdonságok egyébként az anyjára és az apjára egyaránt igazak, akik korábban nem számoltak a szuperadditív hatás lehetőségével, most meg bezzeg csodálkoznak. Ennél a hatásnál ugyebár a reakcióban részt vevő erők nem összeadódnak, hanem megsokszorozódnak – na ez Medve. És ettől a nagyítós tükörtől tépik tesómék a hajukat két fetrengve röhögés között.

Mindezek mellett Medve rendkívül társasági gyerek is, nagyon jól bírja a jövés-menést, akár ők csinálják, akár náluk zajlik, és az új arcokkal szemben is egyből nyitott, felnőtt vagy gyerek neki mindegy. Épp ezért volt totális meglepetés, hogy a 3. szülinapján a lufi-torta-nagycsalád-ajándékok-gyertya kavalkádban inkább elbújt és SEMMIT nem akart, legkevésbé ünneplést vagy szülinapot. Később a névnapján sem kívánt hívásokat fogadni.

Ennek fényében a Karácsony várhatóan nagyon mókás lesz. Főként könyveket kap majd (mert könyvmoly-géneket és kifinomultan választékos szókincset is örökölt), de Esőisten apámmal már megbeszéltük, hogy hanyagoljuk inkább a díszcsomagolást, kicsit esetleg meg is tapossuk és szamárfülesítjük a köteteket, és majd véletlenszerűen leejtjük Medve elé, nehogy megijedjen, hogy netán ünneplés van vagy ajándékot kap.

16: Japán spanyolviasz

Voltaképp örülök, hogy a józan paraszti ész kezd visszakúszni a mindennapokba, még akkor is, ha ezt divathullámokként és hülye címkék alatt teszi.

Először ugye a hygge kapcsán jöttem rá, hogy sok éve profin csinálom én ezt magamtól, csak nem tudtam, hogy a tevékenységnek neve is van. Az új kedvencem most a japán csoda, az erdőfürdőzés. Akinek esetleg nem ismerős, annak röviden összefoglalom: a félrevezető név ellenére ez nem egy ültess te is zuhanykabint mozgalom, hanem arról szól, hogy menj ki az erdőbe, sétálj, oszt érezd jól magad. Persze az sem tiltott, hogy feküdj az erdőben és érezd jól magad.

 

(Ez még a tavaszi hó)

Már a peripatetikusok is megmondták (bár valószínűleg nem pontosan ezekkel a szavakkal), hogy a levegőtlen szobákban kuksolástól megáporodnak a gondolatok is, szóval ha friss sugallatokat akarsz és keringő vért az agyadba, emeld fel a segged és szellőztesd ki odakünt a fejed. Akinek még nem áporodott be teljesen a feje belseje, az nyilván magától is felfedezi azt az összefüggést, hogy egy erdei séta után jobban érzi magát (már amennyiben eszébe jut kimenni egy erdőbe). De modern korunk kétkedő-gyanakvó népének természetesen kell egy kis számszerűsített alátámasztás is, nehogy véletlenül fölöslegesen menjenek az erdőbe, szóval vérnyomáscsökkenési, agysejtfrissülési és stresszhormonsorvadási adatokkal is bizonyítják, hogy érdemes ekkora kockázatot vállalni. Ennyi, kész is a trend.

A hyggéhez hasonlóan én már akkor is erdőfürdőztem, amikor még nem tudtam, hogy ez tudományos művészet, saját névvel. Hogy, hogy nem, apróbb és nagyobb problémáim 95%-a valóban erdei mászkálás közben, megvilágosodásszerűen nyert megoldást (a maradék 5 meg a zuhany alatt, nálam így áll össze az erdő és a fürdő), szóval én is bizonyíthatom, hogy működik (bár a statisztikusok biztosan belekötnének abba, hogy mivel az időm kiugróan nagy részét töltöm erdőkben, ez nagyságrendileg nem is nagyon lehetne másként, ahogy a hallal is a legtöbb dolog a vízben történik). Mindeközben persze annak is örülök, hogy ezen a környéken mégsem annyira elterjedt az erdőfürdőzés, mert a francnak sincs kedve tömegekkel együtt fürdőzni, akár erdőben, akár máshol. 

Ebből az egészből csak azt akartam igazán kihozni, hogy bár úgy tűnik, számtalan területen őstehetség vagyok, sajnálatosan csekély a marketinges érzékem ahhoz, hogy divatdiktátor lehessek és én vezethessem be a legújabb trendeket. Tragikus módon már lecsúsztam a lajháros egészséges lustaságot dicsőítő selfhelp-vonalról is (pedig szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy abban is jó vagyok), így most nagyon gondolkozom, milyen témát lehetne még kiaknázni– szóval elmegyek erdőbe. Vagy zuhanyozni.

15: Holland-magyar konyha

Ha már úgyis kacsazsíros májat csinálok épp, ideje mesélnem a mélyföldi barátainkról.

Már önmagában azon véletlenek sorozata is hosszú történet lenne, ahogy először találkoztunk (alpaka, gyapotnyúl és utánfutó is szerepelne benne) és ahogy újra találkoztunk, de a lényeg, hogy ezen véletlenek során valami viccesen komoly kapcsolat kezdődött köztünk tavaly; a magyar nyelv, konyha és kultúra iránt is lelkes holland pár az egyik szomszéd faluban tölt évről évre egyre több hónapot.

A tagadhatatlan szimpátián túl valójában az igazi rettenetem és nemzeti gasztroöntudatom alapozta meg a barátságunkat: bármely magyar gyomrú ember elszörnyedne egy olyan lecsórecepttől (nemtom, honnan szedték), aminek az a vége, hogy és akkor botmixerrel pürésítjük… Lássuk be, nem lehetett ilyen tévhitben hagyni őket, szóval még akkor kora ősszel már előre lebeszéltünk az idei nyári magyar hónapjaik idejére egy rendes lecsóbulit.

Az idő rövidsége miatt tavaly így még nem is voltunk igazán barátok, Mikuláskor mégis érkezett egy hatalmas szénhidrátpakk, teli olyan édességekkel, ami a hollandokat egész decemberben tradicionálisan boldoggá teszi; minden csoki és süti külön post-ites használati utasítást kapott, hogy mit mikor szokás enni (a vajas kenyérre szórt csokidarabkákhoz még idén se vagyok bátor).  

A nyár aztán rengeteg közös kajálással (lecsóktól és bográcsgulyásoktól a holland – azaz indonéz – partikig), sok közös kalanddal és sok röhögéssel telt, ők tényleg lelkesen tanultak magyarul is (a bizbasz szót például rögtön a megtanulása után tökéletesen illesztette mondatba az asszonyka), és aztán nagyon gyorsan ősz lett, amikor is muszáj volt hazaindulniuk, bár nagyon nem akartak.

Nos, a telepakolt kocsi se akart. A szervizben minden nap azzal bátorították őket, hogy talán már holnapra minden oké lesz. Jellemzően nem lett, sőt. Addig is kempingeztek a két kutyájukkal az üres házukban, amiből már mindent elpakoltak, tehát főzni se tudtak, és mindig csak egy fél kiló kenyeret vettek, mert hátha másnap nekiindulhatnak végre. A többedik elkeseredett szendvicses estéjükön rájuk üzentem, hogy ha megvan még a kölcsönkocsi, jöjjenek át, főzök valami normálisat, mindjárt körülnézek, mi akad épp itthon – óóóó, remek, akkor baconbe göngyölt csirkemáj, paradicsomsaláta meg krumplipüré lesz, gyertek!

Én ekkora nagy betűket szerintem sose láttam még chatben, amikkel azonnal érkezett a válasz: NINCS AZ AZ ISTEN, HOGY MÁJAT EGYÜNK, AKKOR INKÁBB MEGINT VAJAS KENYÉR!!!!

A nyáron annyiféle mindenmentes/allergiás vendég fordult meg nálam, hogy már rutinból minden érkezőtől megkérdezem, fejlesztett-e ki magában valamiféle kajaintoleranciát a legutóbbi találkozásunk óta, de mivel ezekkel a hollandokkal az egész nyarat tisztességgel végigettük, fel sem merült bennem, hogy egy máj megakasztja őket. Aztán eszembe jutott hirtelen a sok sztori a nyugatra szakadt egyszeri magyar háziasszonyokról, akik mind gyorsan megtanulták faarccal mondani a májrendeléskor a hentesnél, hogy ’a kutyának lesz’. Szóval úgy döntöttem, szegény hajléktalan hollandoknak van már elég bajuk így is, nem tetézem ezt most még májjal is, de ki tudja, jövőre talán ehhez is megbátorodnak. Legfeljebb én is eszem csokidarás vajaskenyeret.

11: Fejreállt

Így utazz olcsón.

Szeptember 23. volt. 30 fok.
Még csöpögött rólam a Balaton vize, mikor beléptem a kedvenc bizbaszboltomba zokniért, mert hát ugye lassan biztos jön az ősz. Első döbbenetemben még egyszer megnéztem az aznapi dátumot. Szeptember 23. És a bejáratnál már füles sapkák, bolyhos kesztyűk és vastag sálak sorakoztak, kicsit beljebb pedig komplett karácsonyi dekorációk, fényfüzérestül, csillámgömböstül, rénszarvasostul. Tétován csöpögtem még egy kicsit toporogva.
Végül is, mindig is szerettem volna kipróbálni, milyen lehet az ausztrál bikinis karácsony, kösz, megkaptam, akciósan, csak a szörfdeszka hiányzott a hónom alól.
Mondjuk nyitva tartó fagyizót is csak nehezen lehetett már aznap találni.

1: Welcome!

Pont egy évet vártam rá, hogy ez a kép elkészülhessen.

Fontos tudnivaló rólam, hogy minden betű, ami a szemem elé kerül, egyből beleugrik az agyamba, akkor is, ha nem akartam elolvasni. Mikor tavaly ősszel a tengertől hazafelé a jobb perifériámon feltűnt ez a tábla, a bennem élő hobbinyelvész, fordító és nyelvtannáci egyszerre kapott szívrohamot és röhögőgörcsöt is, emiatt késlekedve tudtam csak fékezésre bírni a sofőrt, de bíztam benne, hogy a település túlfelén is meglesz a tábla testvére. Ez nagy hiba volt, mert se ott, se a szomszéd falvakban nem találkoztam vele újra, ráadásul a vadászat izgalmában a falucska nevét se jegyeztem meg.

Idén aztán odafele már időben rákészültem a környék figyelésére, de a gps megint tudott egy jobb utat (oké, tényleg, remek faházak voltak arrafelé), és hazafelé is lett pont annyi keringés, hogy már teljesen lemondtam róla, de végül mégis sikerült.

És most, hogy már tudom a település nevét is, viaskodik bennem a meselakó és a nyelvtanár, hogy vajon jelezzem-e nekik a guglifordítóban rejlő buktatókat (és a felkiáltójel előtti szóközt meg se említeném), elrontva ezzel az amúgy bájos próbálkozásukat.  

Birtok 24

Adventi almárium-kalendárium.

Be kell látnom ennyi idősen, hogy ez a karácsonyosdi alapvetően nem az én műfajom. Életemben egyszer volt igazán jó karácsonyom (2002-ben, mikor a Szenteste része volt a kocsival driftelés és veszettül pörgés a fagyos-havas és teljesen elhagyatott Felvonulási téren), de a maradék csillagszóróparádék vagy a rendkívül felejthető, vagy a kaotikusan drámai kategóriába tartoztak, szóval egy ideje tudom már, hogy nem kell ezt erőltetnem.

Közben meg vannak az embernek barátai, akik nem grincsesedtek el teljesen, és képesek olyan bolondságokra is, hogy levélben küldjenek 24 teát, személyre szabott adventi rámgondolásként.

A teák érkezése végképp eldöntötte azt, amit már forgattam magamban egy ideje.

A tény az, hogy az elmúlt 1 (khm, 2-3) évben igen mostohán bántam a bloggal és a néha még ide tévedő olvasókkal is, miközben valóban sok minden nem mesélődött el ilyen vagy olyan okokból.

A nagyívű elképzelésem pedig az, hogy (idén) Karácsonyig minden nap kerül ide valami újdonság – ami igazán szép vállalás részemről, tekintve, hogy jelen pillanatban még nincs is 24 konkrét mesém-témám, vagyis a dolog java része nekem is meglepetés lesz (többek közt az is, lesz-e ettől valahol izomlázam, mint az évtizedes tespedőknek az újévi aerobicbérlettől).

A jelige tehát: mindenízű drazsé.

Piszke, a kapcsolatépítő

Legyenek bármilyen szürreálisak is azok a kapcsolatok.

Nemrégiben megcsináltattak velem egy személyiségtesztet, ami szerint a támogató, az irányító és az elemző stílusjegyeimet messze felülmúlja a kapcsolatteremtő énem. Rendben, elég sok ismerősöm van, vannak nagyon régóta meglévő barátaim, ám alapvetően mégis leginkább aszociálisnak mondanám magam, nem én vagyok a partiarc definíciója mellett a szemléltető ábra, akár hónapokig is remekül elvagyok magamban, de hát hogy ellenkezhetnék egy HR-esek milliói által használt teszttel?

Aztán ma este erdőjárás után szóbeszéd alapján becsöngettem egy számomra ismeretlen némethez egy hatodik faluban, hogy legyen szíves egy általa ismeretlen, nyolcadik falubeli hollandot összehozni azzal az évente egyszer erre turnézó ausztrál alpakanyíró profival, akit viszont ő ismer. És ez a történet számomra totálisan szokványos volt a maga meseszerűségében, azzal együtt, hogy a nandutojást csak azért felejtettem ott, mert annyira elbeszélgettük az időt az alpakák és törpekenguruk mellett. Igen, a Dunántúlon.

Ezek speciel skót birkák, de az internacionáléba simán beleférnek

Mire hazaértem, a holland és a német már ismerték egymást fészbúkon, remélhetőleg az ausztrál vonal is hamarosan bekapcsolódik. Lehet, hogy mégse akkora hülyeség az a teszt.

Ganyehygge

Nyugati zen, hungaroskandináv nyelvészet, meg istálló. 

Erőst feljövőben van mostanság ez a hygge-hype*, ami azért jó, mert egyrészt sem kiejteni, se lefordítani nem képes senki, de az életérzés nagyon átjön a Pinterest-boardokból és Insta fotókból, amiknek ha hinni lehet, a hygge elmaradhatatlan kellékei a vastag zokni, a gyertyák, a tompított fények, jó esetben kandalló/tábortűz, meleg puha pokróc, könyv, gőzölgő bögre, opcionális kiegészítésként a mosolygó és nagyon hygge barátok/családtagok, már persze ha a szociábilisabb hyggézőkről van szó.

 *”Bármely meghitt pillanatra használható” 

Na most nincs nekem ezzel semmi bajom, hacsak az nem, mint a kolostorokba vonult rohadt nyugodt szerzetesekkel – egy kolostorban bárki könnyedén tud rohadt nyugodt lenni, ahogy forró teával, könyvvel és kandalló által melegített gyapjúzokis lábbal bárki tud hyggézni, én például egész teleket végighyggéztem már, csak a szót nem ismertem hozzá korábban.

Ma indokolatlanul hosszú idő után sor került az egyik istálló kiganézására, ami egyes vidékeken ugyebár ganyé, és mivel cyberparaszt vagyok, ganézás közben is tudok chatelni, de oldschool is vagyok, tehát szigorúan ékezetek nélkül nyomom, telefonról pedig nem is kicsit diszgráfiásan, így amikor a higgadtság meg a ganyé bitjei összeakadtak, megszületett a legszebb vadonatúj szó: a ganyehygge (bár Hobbikertész Higg Art – a higgadtság művészete c. kitalálmánya is közelíti ezt a feelinget, és az kiejthető).

A ganyehygge leírva is gyönyörű, de a jelentését még jobban szeretem. Hogy a lucernaszénával keveredő bariszart vasvillázva is mélységes béke, nyugalom és elégedettség tölt el, közben még az alacsony pulzusú zsírégető kardioedzés is optimális tartományban van (gondolom én, az elvetemült fitneszkarórás ismerőseim szoktak ilyesmiket mondogatni), és valahogy gyapjúzokni meg teamécses nélkül is simán meghitt vagyok, és perverz módon a következő napra várható izomláz előjeleit is élvezem – na ez a ganyehygge.

Van azért a Birtokon verandahygge is bőven, csak ahhoz a poszthoz még nem volt időm-erőm összeszedni az igazán ütős hatás érdekében fontos előtte-utána fotókat. És igen, még a konyhával is
adós vagyok.

 

Szivárványos szájszéllel

Tusfürdő-képregény Happy Tree Friends hangulattal.

Valamikor még a télen hosszú időt (azaz több mint fél órát) kellett várakozással eltöltenem egy plázában, és a legkevésbé stresszes üzletnek a drogéria ígérkezett, hát ráérősen körülnéztem. Nem a gyerekpolcoknál jártam, teljesen a felnőtt cuccok között akadtam az unikornisos tusfürdőre (itt jelezném, ritkán járok emberek közé boltba, nem látok reklámokat, nekem minden vicc új, bezzeg a kétlányos városi apuka barátunk egyből vágta, miről beszélek).

Ritkán használok tusfürdőt, de olyan nem létezhet, hogy pont én ne fürdőzzek szivárványban, meg hát eleve milyen vicces német szó már a Regenbogen, muszáj volt megvennem. Szerintem 250 forint egyáltalán nem pénz azért, hogy most már hónapok óta minden alkalommal megvidámít a gondtalan-boldogan szivárványon csúszdázó szarvas póni puszta látványa is, ha betérek a fürdőbe. Könnyű engem boldoggá tenni, na.

 

Itthon a flakon hátoldalát is elolvastam, abból kiderült, hogy kicsit át lettem verve, mert a folyadék igazából felhő- és csillagillatú, nem egyszarvú- és szivárványbukéjú, de egye fene, a történetben még cupcake is volt, elismerően lapogattam virtuálisan a copywriter vállát.

Aztán a napokban megint testszaküzlet felé kellett kanyarodni, meg is néztem, van-e valami elmebájos újdonság. Volt. Drámai felütés: az egyszarvú elindult a drogériába, de sosem ért oda…

 

És még hazudik is 

A hagyomány szerint ugye a szivárványt valójában az unikornis fingja. Vagyis mikor egy kihalt őslény felzabál egy valószínűleg sosem létezett mesebeli patást, akkor pontosan micsoda, és melyikük emésztésének melyik pontján alakul át tusfürdővé? Próbálom kibogozni a sztorit, mert ha esetleg egy gyerek megkérdezné, valahogy mégiscsak meg kéne neki magyarázni, de még nincs meg a belekötésmentesen logikus vonal (a hátoldali mesepapír ezt a buktatót úgy kerüli ki, hogy a felhőillattal mindegyik lény csak lemossa magáról a saját rögös útja csillagporát, vagy mi).

Egyelőre a fürdőben farkasszemet néz az általam őrzött utolsó unikornis a hazudós, szivárványszomjas dinókkal. Azt hiszem, bedobom közéjük a gumikacsát is, meglátjuk, hogy alakul így a meccs. Mindenesetre a tusfürdő-szövegíró szakma kezd egész vonzó foglalkozássá válni a szememben. És mennyi lehetőség van még a fogkrémekben is!