Plázacica

Térségi tanulmány a kereslet-kínálat törvényeinek alakulásáról.

Tegnap komoly konzumálós sikerélményem volt (149 forintos kuglófsütő forma a legkisebbisszámítból, évek óta akartam egyet), de nem ez a jellemző. Egyrészt, mert alapvetően nem szeretek vásárolni, másrészt mert a helyi kisbolt (nem azért hívjuk kisboltnak, mert van nagyobb is, hanem mert nagyjából akkora, mint a verandánk) egyszerre tér- és időugrás, kvantumsíkokon keresztül is.
A hektikus és korlátozott nyitva tartást, a váratlan szabadságokat (ki van az írva a boltra, de ha az előző két napban nem jártam arra, akkor meglepetésszerű) viszonylag gyorsan megszokja az ember, elég csak néhányszor bebukni a teljes hétvégére tervezett menüsort, utána fogod tudni, hogy szombat délelőtt legkésőbb meddig van időd intézkedni, különben autózhatsz 60 kilométert, ha annyira fontos. Tehát nem csak az előre gondolkodásra tanít remekül (mint falun annyi más minden is), de hamar letisztul a sürgős/fontos definíciója is.
Azt már kicsit nehezebb feldolgozni, hogy teljesen más bázisokra épül a fogalmi rendszerünk az alapvetőnek hitt portékák tekintetében. És itt most ne csillagánizsra, fetára vagy almaecetre gondoljunk, hanem mondjuk joghurtra, WC-papírra, szemes borsra, esetleg az itt még hírből sem ismert Pannónia sajtra. Miközben például kályhaporból a szomszéd falunak is jutna. Nem arról van szó, hogy ezek sosem voltak, hanem hogy itt bármi el tud úgy fogyni, hogy majd lesz, ha jön a szállító.

Szerencsére tudom, kitől kell csillagánizst kérni a diólikőrhöz

Igaz, majdnem bármit kérhetsz is, és jó eséllyel lesz is majd egyszer, feltéve hogy a.) nem ütközik valami átláthatatlanul bonyolult company policyba (röviden: legyen neked elég, hogy csemegeuborka, a márkájára ne tegyél javaslatot) b.) az általam egyébként igen kedvelt boltoskisasszony minden jóindulata és figyelemre méltó memóriája ellenére nem felejti el rendeléskor ezt is hozzácsapni a listához. Indítványoztam neki múltkor a palatáblát krétával az ajtó mellé, ahová mindenki felvéshetné a kívánságait a következő rendelésre, de erre az ötletemre a diszgráfiánál is súlyosabb váddal illette a vásárlóközönség túlnyomó többségét.
A fentiek figyelembe vételével tehát igyekszem nagyon óvatosan mozogni ezen az ingoványos talajon, legallyaztam az egyébként is puritán hétköznapi igényeimet, mégis még két év után is tudok olyat kérni, amire valódi, hamisítatlan, belülről jövő és pokolian hiteles, originál döbbenet a reakció. A kudarc lehetőségét nagyképűen kizárva, magabiztosan libbentem be a boltba a napokban, és mezei mosószappant kértem. A pult mögött tapinthatóvá vált az értetlenség. Mondanám, hogy épp csak azt nem kérdezte meg, minek az nekem. De megkérdezte. Tényleg beugratós kérdésnek hittem, majdnem rávágtam csípőből, hogy ebben a legjobb pingvint sütni, aztán mégis inkább illedelmesen elárultam a nagy titkomat: mosni szeretnék vele. Kis csend, majd a válasz: hát itt ilyet még sose keresett senki. Bezzeg a gyümölcsös Finlandia vodkákból többféle is ott figyel a polcon.

Csodavidék

Megrendült a masszív világképem.

Boltokkal és egyéb szolgáltatásokkal meg intézési módokkal kapcsolatban volt már néhány elképzelhetetlenül pozitív tapasztalatom a környéken, ma viszont az örökkön gyűlölt Postára mentünk a británnal a közeli Városba (kb. ötezer fő). Ritkán járunk postahivatalba, mert egyébként ugye a postakocsi házhoz jön, de most veszternjunionos utalást kellett intézni. Már ott gyanús volt az egész, hogy a postán mindenki mosolygott, mosolyogva igazított útba, mosolyogva vette el a küldeményt, horribile dictu: mosolyogva beszélgetett az ügyféllel. Tekergettem erősen a fejem, hogy vajon a légkondiból porlasztják-e nekik a füvet védőszerként/kötelező munkahelyi juttatásként, már csak azért is, mert a vigyor ragadósnak bizonyult, de nem láttam erre utaló jeleket (mármint légkondit). És mégis vigyorogtak.
Aztán pedig az utalásnál a túlnani fél hibájából iszonyú sokat kellett várni, a bevásárlást is elintéztük közben, és még mindig semmi. Félénken megkérdeztem, mi volna, ha esetleg majd megtelefonálnák a szükséges kódot. Mondták, hogy semmi akadálya, csak akkor a papírt nem tudják odaadni. De nem gond, mert ha legközelebb arra járunk, elhozhatjuk. Akár én is. A britán papírját. Ráadásul fél óra múlva tényleg telefonáltak is a kód miatt. Mosolygósan.
Ebből a sokkból még a britán se tért magához, de én még szörnyebben aggódom, mert holnap meg ugyane város okmányirodájába megyek. Elképzelésem sincs, mi lesz a maradék világképemmel, ha ott is kedvesek és hatékonyak és gyorsak lesznek. Még a végén odáig fajulunk, hogy az igazolványkép is jól fog sikerülni, és akkor aztán végképp nem tudom, mitévő legyek a bizonyosságokon alapuló előítéleteimmel.